Identification: HUN-2011-2-003

8/2011

18.02.2011

 

 

 

A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!

 

 Az    Alkotmánybíróság    jogszabály   alkotmányellenességének

utólagos vizsgálatára irányuló indítványok alapján – Dr. Bihari

Mihály,  Dr. Paczolay Péter és Dr. Stumpf István alkotmánybírák

párhuzamos indokolásával – meghozta a következő

 

                         határozatot:

 

 1.     Az     Alkotmánybíróság    megállapítja,     hogy     a

kormánytisztviselők jogállásáról szóló 2010. évi LVIII. törvény

8.  § (1) bekezdés alkotmányellenes, ezért azt 2011. május 31-i

hatállyal megsemmisíti.

 

 2.     Az     Alkotmánybíróság    megállapítja,     hogy     a

kormánytisztviselők jogállásáról szóló 2010. évi LVIII. törvény

61.   §-ának   (1)  bekezdése  és  62.  §-ának  (1)   bekezdése

alkotmányellenes, ezért azokat megsemmisíti.

 

 3.  Az  Alkotmánybíróság  a  kormánytisztviselők  jogállásáról

szóló  2010. évi LVIII. törvény 9. § (1) bekezdése, 10.  §  (1)

bekezdése,  15. §-a, 23. § (3) bekezdés a) pontja,  24.  §  (1)

bekezdésének  a  köztisztviselők jogállásáról szóló  1992.  évi

XXIII.  törvény 49/E. §-ának alkalmazását kizáró  rendelkezése,

76.   §  (1)  és  (3)  bekezdése,  valamint  a  köztisztviselők

jogállásáról   szóló   1992.  évi  XXIII.   törvény   60.   §-a

alkotmányellenességének megállapítása és  megsemmisítése  iránt

benyújtott indítványokat elutasítja.

 

 4.  Az  Alkotmánybíróság  a  kormánytisztviselők  jogállásáról

szóló  2010. évi LVIII. törvény 35. §-a alkotmányellenességének

vizsgálata  iránt  benyújtott indítványt, valamint  az  Európai

Unióról  szóló  szerződés  és az Európai  Közösséget  létrehozó

szerződés     módosításáról    szóló    lisszaboni    szerződés

kihirdetéséről szóló 2007. évi CLXVIII. törvénnyel kihirdetett,

az Európai Unió Alapjogi Chartája megsértésének megállapítására

irányuló indítványokat visszautasítja.

 

 Az   Alkotmánybíróság  e  határozatát  a   Magyar   Közlönyben

közzéteszi.

 

 

                           Indokolás

                              

                              I.

                              

 Az  Alkotmánybírósághoz 16 indítványt nyújtottak be,  amelyben

az indítványozók a kormánytisztviselők jogállásáról szóló 2010.

évi  LVIII.  törvény (a továbbiakban: Ktjt.) egésze,  illetőleg

egyes     rendelkezései    alkotmányellenességének     utólagos

vizsgálatát kezdeményezik.

 Az   Alkotmánybíróság  az  indítványokat  az  Alkotmánybíróság

ideiglenes   ügyrendjéről   és  annak   közzétételéről   szóló,

módosított és egységes szerkezetbe foglalt 2/2009. (I. 12.) Tü.

határozat (ABK 2009. január, 3., továbbiakban: Ügyrend)  28.  §

(1)  bekezdése  alapján egyesítette, és egy eljárásban  bírálja

el.  Egyik  indítványozó a Ktjt. 8. § (1)  bekezdés  b)  pontja

alkotmányellenességének megállapítására irányuló  indítványában

kezdeményezte  a köztisztviselők jogállásáról szóló  1992.  évi

XXIII.  törvény  (a továbbiakban: Ktv.) 15. § (1)  bekezdés  e)

pontjába,  az  Állami Számvevőszékről szóló 1989. évi  XXXVIII.

törvény 12. § (1) bekezdés b) pontjába, a bírák jogállásáról és

javadalmazásáról  szóló  1997. évi LXVII.  törvény  57.  §  (1)

bekezdés  i)  pontjába, a közjegyzőkről szóló  1991.  évi  XLI.

törvény   22.  §  (1)  bekezdés  d)  pontjába,  az   ügyészségi

szolgálati  viszonyról  és az ügyészségi  adatkezelésről  szóló

1994.   évi  LXXX.  törvény  25.  §  h)  pontjába,  a  bírósági

végrehajtásról  szóló  1994.  évi  LIII.  törvény  239.  §  (1)

bekezdés  d) pontjába, az Alkotmánybíróságról szóló  1989.  évi

XXXII.   törvény  15.  §  (1)  bekezdés  a)  pontjába  és   (3)

bekezdésébe, valamint a felsőoktatásról szóló 2005. évi CXXXIX.

törvény 91. § (1) bekezdés b) pontjának utolsó mondatába és 96.

§   (10)   bekezdésébe  foglalt  rendelkezések  alkotmányossági

vizsgálatát is. Az Alkotmánybíróság ez utóbbi indítványokat  az

Ügyrend 28. § (2) bekezdése alapján elkülönítette a Ktjt. 8.  §

(1) bekezdés b) pontja alkotmányosságának vizsgálatára irányuló

indítványtól, és külön eljárásban fogja elbírálni.

 

 1.   Bár   a   Ktjt.  egészére  nézve  csak  egy  indítványozó

fogalmazott   meg  kifejezetten  indítványt,  az  indítványozók

többsége  –  a Ktjt. vitatott rendelkezésével összefüggésben  –

olyan   alkotmányossági  problémákra  is  hivatkozik,   amelyek

elbírálása az egész törvény alkotmányossági megítélésére kihat.

 

 1.1.  Az  indítványozók  álláspontja szerint  alkotmányellenes

az,   hogy   az   Országgyűlés  az  érdekképviseleti   szervek,

szakszervezetek   véleményének  kikérése   nélkül,   törvényben

rögzített  egyeztetési  szabályok megsértésével  fogadta  el  a

törvényt.  Az indítványok utalnak arra, hogy a Ktjt.  olyan,  a

munkavállalók  egy jelentős csoportját egyoldalúan  hátrányosan

érintő    rendelkezéseket   tartalmaz,    amelyek    gyökeresen

változtatták  meg  a  közszolgálati  jogviszonyokat.  Az  ilyen

törvények  elfogadásához  az Országos Érdekegyeztető  Tanácsról

szóló 2009. évi LXXIII. törvény (a továbbiakban: OÉTtv.)  3.  §

(2)  bekezdése alapján a kormánynak ki kellett volna kérnie  az

OÉT    véleményét,   illetőleg   a   Ktv.-nek    az    országos

érdekegyeztetésre vonatkozó szabályai alapján, a Ktv. 65/B. §-a

szerint  egyeztetni  kellett volna a  köztisztviselők  országos

érdekképviseleti     szervezeteivel.     Az     érdekegyeztetés

mellőzésével  a  Kormány megsértette az  Alkotmány  35.  §  (1)

bekezdés   b)   pontjában  szabályozott   kötelezettségét.   Az

indítványozók    a    szociális   partnerség   követelményeinek

megsértésével  összefüggésben hivatkoznak  az  Európai  Unióról

szóló  szerződés  és az Európai Közösséget létrehozó  szerződés

módosításáról  szóló lisszaboni szerződés kihirdetéséről  szóló

2007. évi CLXVIII. törvénnyel kihirdetett Európai Unió Alapjogi

Chartájának  (a továbbiakban: Alapjogi Charta) 27-28.  cikkeire

is.

 Az  indítványozók álláspontja szerint a törvény előkészítésére

vonatkozó,  ezen törvényi kötelezettségek megszegése  sérti  az

Alkotmány  2.  §  (1)  bekezdésében  szabályozott  demokratikus

jogállamiság  elvét, az egyik indítványozó  szerint  a  törvény

közjogi érvénytelenségét eredményezi.

 Egy  indítványozó  utal  arra  is,  hogy  a  kormánynak  az  a

magatartása, amellyel „képviselői önálló indítványok mögé bújva

kerüli  meg  az érdekegyeztetésre, véleményeztetésre  vonatkozó

kötelezettségét”,  ellentétes  a  jogállamisággal  és   részben

kiüresíti  az Alkotmány 4. §-a által nevesített szakszervezetek

és   más   szervek  érdekképviseleti  jogosítványait.   Ez   az

indítványozó kifogásolja azt is, hogy figyelmen kívül hagyták a

legfőbb  ügyészt – a jogalkotásról szóló 1987. évi XI.  törvény

28.  §-a  alapján  – megillető véleményezési jogot,  s  ezáltal

sérült  az  ügyészségnek az Alkotmány 51.  §  (1)  bekezdésében

szabályozott jogvédelmi funkciója.

 

 1.2.  Ugyanezen  indítványozók hivatkoznak  arra  is,  hogy  a

Ktjt.  nem  biztosított kellő időt arra, hogy az  érintettek  a

törvény   rendelkezéseit  megismerjék,  és  felkészüljenek   az

alkalmazására,  ezáltal sérelmet szenvedett az Alkotmány  2.  §

(1)   bekezdésében  szabályozott  jogállamiság  elvéből   folyó

jogbiztonság követelménye. A Ktjt. 65. §-ában a hatálybalépésig

biztosított   felkészülési   idő  a  közszolgálatban   dolgozók

jelentős  körének  jogállását alapjaiban megváltoztató  törvény

alkalmazására való felkészüléshez nem elegendő.

 

 2.  Minden  indítványozó  vitatja  a  8.  §  (1)  bekezdés  b)

pontjának    azt    a    rendelkezését,    mely    szerint    a

kormánytisztviselői   jogviszonyt  a  munkáltató   felmentéssel

indokolás  nélkül  megszüntetheti. Több indítványozó  ugyanazon

okok  miatt  a  61.  §  (1) bekezdésének vizsgálatát  is  kéri,

amelynek   alapján  a  Ktjt.  hatálya  alá  tartozó  szervekkel

munkaviszonyban    álló   munkavállalók   határozatlan    idejű

munkaviszonyának megszüntetését teszi lehetővé indokolás nélkül

rendes felmondással.

 

 2.1.    A    közszolgálati   jogviszony   indokolás    nélküli

megszüntethetősége   az   indítványozók   álláspontja   szerint

veszélyezteti  az  „elfogulatlan, pártatlan és  részrehajlástól

mentes”   közigazgatási  tevékenységet.  Kiüresíti  a  jogsértő

utasítás  megtagadására vonatkozó törvényi  garanciákat.  Teret

enged   az  önkényes  munkáltatói  döntésnek.  Ezért  sérti   a

jogbiztonság  követelményét.  Három  indítványozó  szerint   az

indokolás    nélküli    felmentés,   a   jogviszony    önkényes

megszüntetésének lehetősége kiszolgáltatott helyzetbe  hozza  a

kormánytisztviselőket,  ez  sérti  az  Alkotmány  54.   §   (1)

bekezdésében  szabályozott emberi méltósághoz való  jogot.  Más

indítványozók  úgy gondolják, hogy e szabályozás  következtében

csorbát  szenved  a  kormánytisztviselők  vélemény-nyilvánítási

szabadsága, illetőleg jó hírnévhez való joga is.

 

 2.2.  Az  indítványozók kivétel nélkül  hivatkoznak  arra  is,

hogy   ez  a  rendelkezés  sérti  az  Alkotmány  70/A.   §-ában

megfogalmazott  jogegyenlőség  követelményét.   Ésszerű   indok

nélkül  tesz  különbséget  a  Munka Törvénykönyve  hatálya  alá

tartozó  munkavállalók  és a kormánytisztviselők,  illetőleg  a

hasonló   (arra   is  van  példa,  hogy  azonos)  közigazgatási

tevékenységet   végző   közszolgálatban  álló   köztisztviselők

között.  Az egyik indítványozó ebben az összefüggésben felhívja

az Alkotmány 9. § (1) bekezdését is, amelyből szerinte a magán-

és    közszférában    dolgozókkal   való    egyenlő    bánásmód

kötelezettsége is következik. Az egyik indítványozó  szerint  a

vitatott   szabály  az  Alkotmány  70/B.  §-ában   szabályozott

munkához  való  jog alapján tesz különbséget alkotmányos  indok

nélkül   a   munkavállalók  különböző  csoportjai   között,   a

kormánytisztviselők   hátrányára.   Álláspontja    szerint    a

foglalkozottak,   a   munkaviszonyban   és   a    közszolgálati

jogviszonyban   álló  munkavállalók  e  jogviszonyok   alapvető

jellemzőit    tekintve    (a    foglalkoztatási    jogviszonyok

aszimmetrikus   természete,   a  munkáltató   utasítási   joga,

bérfizetési   kötelezettsége,   gondoskodási   és    gondossági

kötelezettségek  sora, a munkavállaló részéről a  rendelkezésre

állás,   a   személyes   munkavégzés,  a  munkatársakkal   való

együttműködési kötelezettség, titoktartási kötelezettség, stb.)

a  jogi  szabályozás  tekintetében  azonos  szabályozási  körbe

tartozónak,   egymással  összehasonlítható  homogén   csoportba

tartoznak.  E  közös jellemzők sorába tartozik az  is,  hogy  a

foglalkoztatási  jogviszonynak  a  munkáltató,  a   munkáltatói

jogkör  gyakorlója  részéről történő  megszüntetése  esetén,  a

munkáltató  döntését indokolni köteles. Rámutat  arra,  hogy  a

jogalkotó  önkényesen emelt ki ebből a szabályozási körből  egy

csoportot,  a  kormánytisztviselőket, akiknek felmentésére  nem

vonatkozik   a  munkáltatói  jogkör  gyakorlójának   indokolási

kötelezettsége.    A   kormánytisztviselői   jogviszonynak    a

munkáltatói  jogkör  gyakorlója által  történő  megszüntetésére

mind   a  munkaviszonyban,  mind  más  hasonló  foglalkoztatási

jogviszonyban    állókhoz    képest   hátrányosabb    szabályok

vonatkoznak.  Ez  a  szabályozás  az  Alkotmány  70/B.   §-ában

szabályozott alapjog tekintetében alkotmányos indok nélkül tett

megkülönböztetést eredményez.

 

 2.3.  Mivel  indokolás hiányában nem várható, hogy  a  bíróság

érdemben  vizsgálja  a felmentés jogszerűségét,  az  indokolási

kötelezettség  hiánya  gyakorlatilag  megszünteti  a  munkajogi

védelmet.   Kiüresíti  az  Alkotmány  57.  §  (1)  bekezdésében

szabályozott  alapvető jogot, a bírósághoz fordulás  jogát.  Az

egyik indítványban kifejtett álláspont szerint ez gyakorlatilag

kizárja  a  bírósághoz fordulás lehetőségét,  és  ez  sérti  az

Alkotmány  57.  § (5) bekezdésében szabályozott  jogorvoslathoz

való   jogot.   Más  indítványozó  szerint  a  hatékony   bírói

felülvizsgálat lehetőségének hiánya sérti az Alkotmány 70/K. §-

át is.

 

 2.4.  Több  indítványozó érvelése szerint a  vitatott  szabály

sérti   az   Alkotmány  2.  §  (1)  bekezdésében   szabályozott

jogállamiságból    fakadó   jogbiztonság   követelményét    is.

Álláspontjuk   az,  hogy  a  jogállamisághoz  hozzátartozik   a

szerzett  jogok tiszteletben tartása. A vitatott szabály  sérti

mindazon  kormánytisztviselők szerzett  jogait,  akik  a  Ktjt.

hatálybalépése  előtt  köztisztviselők voltak,  jogviszonyuk  a

Ktjt.   szabályai   alapján  alakult   át   kormánytisztviselői

jogviszonnyá.  Az  indítványozók hivatkoznak a  731/B/1995.  AB

határozat  (ABH  1995,  801, 805.) azon  megállapítására,  mely

szerint   „(…)   ellentétes  a  ’szerzett  jogok’   alkotmányos

oltalmával,  ha a módosítás a jog által már védett jogviszonyok

lefolyásában   idéz   elő  a  jogalanyokra  nézve   kedvezőtlen

változást”. Felmentésük esetén az indokoláshoz való joguk olyan

várománynak   tekinthető,  amelyre  közszolgálati  jogviszonyuk

keletkezésétől mindvégig joggal tarthattak igényt.

 

 2.5.  Az indítványozók többsége hivatkozik az Alapjogi  Charta

30.  §-ában  foglalt rendelkezés sérelmére is. Egy indítványozó

szerint  az  Európai  Szociális Charta,  valamint  az  Alapjogi

Charta  rendelkezései  a nemzetközi jog általános  szabályainak

tekintendők,   ezért  megsértésük  az  Alkotmány   7.   §   (1)

bekezdésébe ütközik.

 

 2.6.   A   kormánytisztviselői  jogviszony  indokolás  nélküli

megszüntetése az indítványok szerint sérti az Alkotmány 70/B. §

(1)  bekezdésében szabályozott munkához való jogot és a  70.  §

(6)   bekezdésében  szabályozott  közhivatal  viseléséhez  való

jogot, illetőleg az állam ezzel a szabályozással megsértette az

e jogokkal összefüggő intézményvédelmi kötelezettségét.

 

 3.  Az  indítványozók  többsége  támadja  a  Ktjt.  9.  §  (1)

bekezdésének első mondatát, mely szerint a felmentési  idő  két

hónap.  Álláspontjuk szerint a felmentési időnek egységesen,  a

közszolgálatban  eltöltött  időtől függetlenül  és  a  Ktv.-től

eltérően történt meghatározása sérti az Alkotmány 70/A.  §  (1)

bekezdésében   szabályozott  jogegyenlőség   követelményét.   A

felmentési  időnek a Ktjt. hatálybalépése előtt köztisztviselői

jogviszonyban   állt  kormánytisztviselők   felmentésére   való

alkalmazása  sérti  az  Alkotmány 2. §  (1)  bekezdését,  mivel

szerzett  jogokat  von  el,  illetőleg  a  visszaható   hatályú

jogalkotás  tilalmába ütközik. Ugyanezen  érvek  alapján  három

indítványozó  vitatja  a Ktjt. 10. § (1) bekezdését  is,  amely

arról rendelkezik, hogy a Ktv. mely szabályai nem alkalmazhatók

a kormánytisztviselői jogviszony megszűnésére.

 

 4.    Egy    indítványozó   vitatja   a   Ktjt.   15.   §-ának

alkotmányosságát  is.  Szerinte  az  Alkotmányban  szabályozott

pihenéshez   való   jogot   sérti  a   rendkívüli   munkavégzés

időtartamának 200 órára emelése.

 

 5.  Négy indítványozó a Ktjt. 23. § (3) bekezdés a) pontja  és

a     24.     §     (1)    bekezdése    azon    rendelkezésének

alkotmányellenességét     állítja,     mely      szerint      a

kormánytisztviselők  tekintetében  a   Ktv.   49/E.   §-a   nem

alkalmazható. A Ktjt. 23. § (3) bekezdés a) pontja a Ktv. 49/E.

§-ától  eltérően,  annál  hátrányosabban  állapította   meg   a

jubileumi   jutalom  számításánál  figyelembeveendő  szolgálati

időket. Az indítványozók álláspontja szerint alanyi jogon  járó

juttatások  feltételeinek ilyen átmeneti rendelkezések  nélküli

megváltoztatása szerzett jogokat sért, és a visszaható  hatályú

jogalkotás tilalmába ütközik, ezért sérti az Alkotmány 2. § (1)

bekezdését.   Az   egyik  indítványozó   szerint   a   vitatott

szabályozás  ellentétes az Alkotmány 70/B. §  (2)  bekezdésében

szabályozott     egyenlő    munkáért,     egyenlő     jövedelem

követelményével.

 

 6.    Egy    indítványban   kérték    a    Ktjt.    35.    §-a

alkotmányellenességének  megállapítását  is.  Az   indítványból

azonban   nem  állapítható  meg,  hogy  mely  okból  kérik   az

alkotmányossági  vizsgálatot, s az sem, hogy  az  az  Alkotmány

mely rendelkezésébe ütközik.

 

 7.  Két  indítványozó  kéri a Ktjt. 62. §  (1)–(4)  bekezdése,

valamint  a  Ktv.  60.  §-át  módosító  66.  §  (17)  bekezdése

alkotmányellenességének    megállapítását    is.    Az    egyik

indítványozó  álláspontja  szerint  az  a  szabályozás,   amely

szerint  a  munkavállaló  a munkáltató  nyilvánvaló  jogsértése

esetén  is  csak meghatározott esetekben kérheti  a  bíróságtól

eredeti munkakörben való továbbfoglalkoztatását, diszkriminatív

–   sérti  az  Alkotmány  70/A.  §  (1)  bekezdését  –,   mivel

indokolatlanul kiemeli a Ktjt. és a Ktv. hatálya alá tartozókat

abból  a  munkavállalói  körből, akik  jogsértés  megállapítása

esetén  korlátozás  nélkül  kérhetik  eredeti  munkakörbe  való

visszahelyezésüket. A másik indítványozó a 4/1998. (III. 1.) AB

határozatra, valamint az Alkotmány 2. § (1) bekezdésére, a 8. §

(1)-(2)   bekezdésére,  valamint  az  54.  §  (1)   bekezdésére

hivatkozással indokolja álláspontját.

 

 8.  Négy  indítványozó vitatja a Ktjt. 76. §  (1)  bekezdését,

amely  kimondja,  hogy  a törvény hatálybalépésével  a  törvény

hatálya  alá tartozó szerveknél foglalkoztatott köztisztviselők

és  ügykezelők  közszolgálati  jogviszonya  kormánytisztviselői

jogviszonnyá alakul át. Az egyik indítványozó szerint  mivel  a

közszolgálati    jogviszony   átalakítása   kormánytisztviselői

jogviszonnyá   a  korábbi  szabályozáshoz  képest   hátrányosan

módosította    a   jogviszony   tartalmát,    arra    csak    a

köztisztviselőkkel  való megegyezés alapján  kerülhetett  volna

sor.   Így   a   vitatott  szabályozás,  mivel  már   létrejött

jogviszonyokba avatkozott be a jogalkotó, sérti az Alkotmány 2.

§   (1)  bekezdésében  szabályozott  jogállamiságból  következő

szerzett  jogok  védelmének  követelményét,  és  a  8.  §   (1)

bekezdésében   szabályozott,  az  alapvető   jogok   védelmének

követelménye  sem valósul meg. Ugyanezen okból az  indítványozó

alkotmányellenesnek  tartja a Ktjt. 76. §  (3)  bekezdését  is.

Szerinte   egy  már  létrejött  határozott  idejű  munkaviszony

tartalmának   módosítása   a  visszaható   hatályú   jogalkotás

tilalmába ütközik.

 Egy  másik  indítványozó az Alkotmány 54. §-ában  szabályozott

emberi  méltósághoz  való  jogot sértőnek  ítéli  azt,  hogy  a

közszolgálati  jogviszony átalakulásáról csak a  köztisztviselő

tájékoztatásának   kötelezettségét   írja   elő   a    vitatott

szabályozás.

 

                              II.

 

 1)   Az   Alkotmánynak   az  indítványozók   által   felhívott

rendelkezései:

 „2.   §  (1)  A  Magyar  Köztársaság  független,  demokratikus

jogállam.”

 „4.  §  A  szakszervezetek és más érdekképviseletek  védik  és

képviselik   a  munkavállalók,  a  szövetkezeti  tagok   és   a

vállalkozók érdekeit.”

 „7.  §  (1)  A  Magyar  Köztársaság jogrendszere  elfogadja  a

nemzetközi  jog  általánosan  elismert  szabályait,  biztosítja

továbbá  a vállalt nemzetközi jogi kötelezettségek és  a  belső

jog összhangját.”

 „8.  § (1) A Magyar Köztársaság elismeri az ember sérthetetlen

és   elidegeníthetetlen  alapvető  jogait,  ezek   tiszteletben

tartása és védelme az állam elsőrendű kötelessége.

 (2)A   Magyar   Köztársaságban   az   alapvető   jogokra    és

kötelességekre  vonatkozó szabályokat  törvény  állapítja  meg,

alapvető jog lényeges tartalmát azonban nem korlátozhatja.”

 

 „35. § (1) A Kormány

 (…)

 b) biztosítja a törvények végrehajtását;”

 „36.  § Feladatának ellátása során a Kormány együttműködik  az

érdekelt társadalmi szervezetekkel.”

 „40.  §  (3) A minisztériumok és a Kormány alá rendelt szervek

alkalmazottainak  jogállását, díjazását,  továbbá  felelősségre

vonásuk módját külön törvény szabályozza.”

 „51.  §  (1)  A  Magyar  Köztársaság  legfőbb  ügyésze  és  az

ügyészség gondoskodik a természetes személyek, a jogi személyek

és a jogi személyiséggel nem rendelkező szervezetek jogainak  a

védelméről, (…)”

 „54.   §   (1)   A   Magyar  Köztársaságban  minden   embernek

veleszületett  joga  van az élethez és az  emberi  méltósághoz,

amelyektől senkit nem lehet önkényesen megfosztani.”

 

 „57.  §  (1) A Magyar Köztársaságban a bíróság előtt  mindenki

egyenlő,  és  mindenkinek joga van ahhoz, hogy az ellene  emelt

bármely vádat, vagy valamely perben a jogait és kötelességeit a

törvény   által  felállított  független  és  pártatlan  bíróság

igazságos és nyilvános tárgyaláson bírálja el.

 (….)

 (5)  A  Magyar  Köztársaságban  a  törvényben  meghatározottak

szerint   mindenki  jogorvoslattal  élhet  az  olyan  bírósági,

közigazgatási és más hatósági döntés ellen, amely a jogát  vagy

jogos  érdekét sérti. A jogorvoslati jogot – a jogviták ésszerű

időn  belüli elbírálásának érdekében, azzal arányosan – a jelen

lévő   országgyűlési   képviselők  kétharmadának   szavazatával

elfogadott törvény korlátozhatja.”

 „59.  §  (1)  A  Magyar  Köztársaságban mindenkit  megillet  a

jóhírnévhez,  a  magánlakás  sérthetetlenségéhez,  valamint   a

magántitok és a személyes adatok védelméhez való jog.”

 „61.  §  (1)  A Magyar Köztársaságban mindenkinek joga  van  a

véleménynyilvánítás  és  a  szólás  szabadságához,  továbbá   a

közérdekű adatok megismeréséhez, valamint terjesztéséhez.”

 „70.  § (6) Minden magyar állampolgárnak joga van ahhoz,  hogy

rátermettségének,    képzettségének   és   szakmai    tudásának

megfelelően közhivatalt viseljen.”

 „70/A.  §  (1)  A  Magyar Köztársaság biztosítja  a  területén

tartózkodó  minden  személy  számára  az  emberi,  illetve   az

állampolgári  jogokat,  bármely  megkülönböztetés,  nevezetesen

faj,  szín,  nem, nyelv, vallás, politikai vagy  más  vélemény,

nemzeti  vagy  társadalmi  származás, vagyoni,  születési  vagy

egyéb helyzet szerinti különbségtétel nélkül.”

 

 „70/B.  § (1) A Magyar Köztársaságban mindenkinek joga  van  a

munkához, a munka és a foglalkozás szabad megválasztásához.

 (…)

 (4)Mindenkinek  joga  van a pihenéshez, a  szabadidőhöz  és  a

rendszeres fizetett szabadsághoz.”

 „70/K.  §  Az  alapvető  jogok  megsértése  miatt  keletkezett

igények,  továbbá  a  kötelességek teljesítésével  kapcsolatban

hozott   állami   döntések  elleni  kifogások   bíróság   előtt

érvényesíthetők.”

 

 2)  Az  OÉTtv.  3.  §-ának az indítványozók által  hivatkozott

rendelkezései:

 „(2)  Az  OÉT intézményi keretet nyújt a kormány,  valamint  a

munkavállalói   és   munkáltatói   érdekképviseletek    közötti

konzultációnak, ennek keretében

 (…)

 b)   véleményt  formál  a  munkaviszonyt  érintő  legfontosabb

jogszabályokról.

 (3)  A  (2)  bekezdésben  említett kérdések  körébe  tartoznak

különösen

 (…)

 c) a munkajogi szabályozással,

 (…)

 összefüggő,  a  munkavállalók és munkáltatók  jelentős  részét

érintő alapvető kérdések.”

 

 3)  A  Ktv.-nek  az egyeztetési kötelezettséggel kapcsolatosan

hivatkozott – a Ktjt. elfogadásakor hatályos – 65/B. §-a:

 „65/B.  § (1) A közigazgatási szervek – ide nem értve a  helyi

önkormányzatokat -, a köztisztviselők érdekeinek egyeztetése, a

vitás  kérdések tárgyalásos rendezése, megfelelő megállapodások

kialakítása  céljából  a  Kormány, valamint  a  köztisztviselők

országos    munkavállalói   érdek-képviseleti    szervezeteinek

tárgyalócsoportja részvételével Köztisztviselői  Érdekegyeztető

Tanács (a továbbiakban: KÉT) működik.

 (2)  A  KÉT  hatáskörébe az államigazgatásban  foglalkoztatott

köztisztviselők  élet-  és munkakörülményeire,  foglalkoztatási

feltételeire    vonatkozó   tárgykörök    tartoznak.    Ezekkel

kapcsolatban:

 a) a közszolgálati jogviszonnyal összefüggő kérdésekben,

 b)  a  központi  és a társadalombiztosítási költségvetésnek  a

közszolgálati  jogviszonyban  állókat  érintő  rendelkezéseivel

összefüggésben,

 c)  az  igazgatási munkaerővel és személyi juttatásokkal  való

gazdálkodás elvi kérdéseiben, ki kell a véleményét kérni;

 d)  a  Köztisztviselői  Etikai Kódex  szabályait  az  Országos

Önkormányzati  Köztisztviselői Érdekegyeztető Tanáccsal  együtt

állapítja meg és adja ki.

 (3)  A  KÉT  a hatáskörébe utalt ügyekben tájékoztatáskérésre,

illetve javaslattételre jogosult.

 (4)  A  KÉT szervezetének és működésének szabályait a  Kormány

nevében    eljáró    közigazgatási    minőségpolitikáért     és

személyzetpolitikáért     felelős     miniszter      és      az

érdekegyeztetésben  részt vevő munkavállalói  érdek-képviseleti

szervezetek   közötti   megállapodás  tartalmazza.   Titkársági

feladatait a központi közszolgálati hatóság látja el.” (A Ktv.-

nek  ezt  a §-át a Ktjt. 75. § (1) bekezdés t) pontja, a  Ktjt.

hatálybalépésének napjával hatályon kívül helyezte.)

 

 4)   Az   Alapjogi   Charta  indítványozók   által   felhívott

rendelkezései:

                           „27. CIKK

  A munkavállalók joga a vállalkozásnál a tájékoztatáshoz és

                        konzultációhoz

 A  munkavállalók  vagy képviselőik számára  az  uniós  jogban,

valamint    a    nemzeti   jogszabályokban   és    gyakorlatban

meghatározott  esetekben és feltételekkel  biztosítani  kell  a

megfelelő  szintű  és  kellő időben  történő  tájékoztatást  és

konzultációt.

                           28. CIKK

       A kollektív tárgyaláshoz és fellépéshez való jog

 A    munkavállalóknak    és    a    munkaadóknak,    illetőleg

szervezeteiknek   az   uniós   joggal,   valamint   a   nemzeti

jogszabályokkal  és gyakorlattal összhangban  joguk  van  arra,

hogy megfelelő szinten kollektív tárgyalásokat folytassanak, és

kollektív  szerződéseket kössenek, valamint  hogy  érdekütközés

esetén érdekeik védelmében együttesen lépjenek fel, a sztrájkot

is beleértve.”

                           „30. CIKK

        Az indokolatlan elbocsátással szembeni védelem

 Az   uniós  joggal,  valamint  a  nemzeti  jogszabályokkal  és

gyakorlattal  összhangban minden munkavállalónak  joga  van  az

indokolatlan elbocsátással szembeni védelemhez.”

 

 5) A Ktjt-nek az indítványozók által vitatott szabályai:

 „8. § (1) A kormánytisztviselői jogviszonyt

 a) a kormánytisztviselő lemondással,

 b)     a     munkáltató    felmentéssel    indokolás    nélkül

megszüntetheti.”

 „9. § (1) A lemondási idő és a felmentési idő két hónap.”

 „10.  §  (1)  A kormánytisztviselői jogviszony tekintetében  a

Ktv. 6. § (1) bekezdése, a 11. § (1)-(6) bekezdése, a 16-17. §-

a,  17/B.  §-a,  18. §-a, a 19. § (8) bekezdésének  c)  pontja,

19/A.  §  (1)  bekezdésének  i) pontja  és  (4)  bekezdése  nem

alkalmazható.”

 „15.  §  A rendkívüli munkavégzés időtartama évente legfeljebb

kettőszáz  óra  lehet.  A rendszeresen rendkívüli  munkavégzést

teljesítő  kormánytisztviselő számára legfeljebb  évi  huszonöt

munkanap szabadidő átalány állapítható meg.”

 

 „23.    §    (3)   A   jubileumi   jutalomra   jogosító    idő

megállapításánál

 a)  az  e  törvény és a Ktv. hatálya alá tartozó munkáltatónál

munkaviszonyban,     közszolgálati    és    kormánytisztviselői

jogviszonyban eltöltött időt,

 b)  a  Kjt.  hatálya  alá  tartozó  szervnél  munkaviszonyban,

közalkalmazotti jogviszonyban töltött időt,

 c) a hivatásos szolgálati jogviszony időtartamát, továbbá

 d)   a   bíróságnál  és  ügyészségnél  szolgálati  viszonyban,

munkaviszonyban, valamint

 e) a hivatásos nevelő szülői jogviszonyban,

 f)  az e törvény, a Ktv., illetőleg a Kjt. hatálya alá tartozó

szervnél ösztöndíjas foglalkoztatási jogviszonyban,

 g) az állami vezetői szolgálati jogviszonyban

 töltött időt kell figyelembe venni.”

 

 „24.  §  (1)  A kormánytisztviselői jogviszony tekintetében  a

Ktv.  31. §-a, a 34. § (3), (5) és (6) bekezdése, a 40.  §  (5)

bekezdése,  a  41/A.  § (9) bekezdése, a  43.  §  (1)  és  (6),

valamint  (8) bekezdése, a 44. § (1) bekezdése,  a  45.  §  (5)

bekezdése, továbbá a 49/E. § nem alkalmazható.”

 „35.  § A fegyelmi vétséget elkövető szakmai vezetővel szemben

kiszabható fegyelmi büntetések:

 a) megrovás,

 b) hivatalvesztés.”

 „61.  §  (1)  A határozatlan idejű munkaviszonyt a  munkáltató

rendes felmondással indokolás nélkül megszüntetheti.”

 „62.  §  (1)  Ha a bíróság megállapítja, hogy a  munkáltató  a

munkavállaló  munkaviszonyát  jogellenesen  szüntette  meg,   a

munkavállaló  abban az esetben kérheti az eredeti  munkakörében

történő továbbfoglalkoztatását, ha

 a)    a    megszüntetés   a   rendeltetésszerű    joggyakorlás

követelményébe [Mt. 4. §] ütközik, vagy a munkáltató megszegi a

felmondási korlátozásokra vonatkozó rendelkezéseket [Mt. 89.  §

(7)-(8) bekezdés, 90. § (1)-(4) és (6) bekezdés, 91. §], vagy

 b)  a  munkáltató  a választott szakszervezeti tisztségviselő,

az  üzemi  tanács tagjának (elnökének), illetve a  munkavédelmi

képviselőnek  (munkavédelmi bizottság tagjainak) munkaviszonyát

az  Mt.  28.  §-ba,  a 62/A. §-ba vagy a munkavédelemről  szóló

1993.  évi  XCIII.  törvény 76. §-ának (3)  bekezdésébe  ütköző

módon szüntette meg.

 (2)  Az  (1)  bekezdésben foglalt esetben meg kell téríteni  a

munkavállaló elmaradt munkabérét (egyéb járandóságait), továbbá

a   munkaviszony   jogellenes  megszüntetésével  összefüggésben

felmerült  kárát is. Nem kell megtéríteni a munkabérnek  (egyéb

járandóságnak), illetve a kárnak azt a részét, amely  máshonnan

megtérült vagy kellő gondosság mellett megtérülhetett volna.  A

kellő  gondosság elmulasztásának különösen azt kell  tekinteni,

ha  a  munkavállaló  az  állami  foglalkoztatási  szervvel  nem

működik  együtt a munkavégzésre irányuló jogviszony  létesítése

érdekében,  nem köt álláskeresési megállapodást, illetve  az  e

szerv által felajánlott – a foglalkoztatás elősegítéséről szóló

jogszabályban  foglalt  feltételekre  tekintettel  –  megfelelő

munkahelyet   elutasítja,  továbbá  maga  nem   keres   aktívan

munkahelyet.  A  bíróság a kellő gondosság  elmulasztásának  az

elmaradt  munkabér, egyéb járandóságok, illetve a munkavállalói

kár  megtérítésével kapcsolatos következményét az  eset  összes

körülményének mérlegelése alapján állapítja meg.

 (3)  Ha  a munkaviszony (1) bekezdésben foglalt módon  történő

jogellenes  megszüntetése  esetén  a  munkavállaló  az  eredeti

munkakörébe  való  visszahelyezést nem kéri, a  munkaviszony  a

jogellenességet  megállapító határozat  jogerőre  emelkedésének

napján szűnik meg. Ekkor – a (2) bekezdésben foglaltakon  felül

a  bíróság  a munkáltatót – az eset összes körülményeinek,  így

különösen   a   jogsértés  és  annak  következményei   súlyának

mérlegelésével  –  a  munkavállaló  legalább  két,   legfeljebb

tizenkét  havi  átlagkeresetének megfelelő összeg megfizetésére

kötelezi.

 (4)  Ha  a munkaviszonyt nem az (1) bekezdésben foglalt  módon

szüntették  meg  jogellenesen, a munkaviszony a megszüntetésről

szóló  jognyilatkozat  szerinti  időpontban  megszűnik,  de   a

munkavállaló  részére  –  az  eset összes  körülményeinek,  így

különösen   a   jogsértés  és  annak  következményei   súlyának

mérlegelése alapján – legalább két, legfeljebb harminchat  havi

átlagkeresetnek megfelelő átalány-kártérítést kell fizetni.

 (5)  A munkavállalót, ha munkaviszonya nem rendes felmondással

szűnt meg – a (2)-(4) bekezdésben foglaltakon kívül – megilleti

a  munkavégzés alóli felmentés idejére járó átlagkeresete és  a

rendes felmondás esetén járó végkielégítés is.”

 

 „65.  §  E  törvény a kihirdetését követő nyolcadik napon  lép

hatályba.”

 

 „66.  §  (17)  A Ktv. 60. §-a helyébe a következő  rendelkezés

lép:

 60.  §  (1)  Ha  a bíróság megállapítja, hogy a  munkáltató  a

köztisztviselő    közszolgálati    jogviszonyát    jogellenesen

szüntette  meg,  a köztisztviselő abban az esetben  kérheti  az

eredeti munkakörében történő továbbfoglalkoztatását, ha

 a)    a    megszüntetés   a   rendeltetésszerű    joggyakorlás

követelményébe  (Mt. 4. §), illetve felmentési  védelembe  [Mt.

90.  §  (1)  bekezdés]  ütközik, vagy a munkáltató  megszegi  a

felmentési korlátozásokra vonatkozó rendelkezéseket [17. §  (5)

bekezdés], vagy

 b)  a  munkáltató  a választott szakszervezeti tisztségviselő,

illetve  a  munkavédelmi  képviselőnek (munkavédelmi  bizottság

tagjainak) közszolgálati jogviszonyát az Mt. 28. §-ába, vagy  a

munkavédelemről szóló 1993. évi XCIII. törvény 76.  §-ának  (3)

bekezdésébe ütköző módon szüntette meg,

 c)   a   fegyelmi   felelősség  nem  áll  fenn,   vagy   annak

megállapítása esetén a hivatalvesztés fegyelmi büntetés nem áll

arányban az elkövetett fegyelmi vétség súlyával.

 (2)  Az  (1)  bekezdésben foglalt esetben meg kell téríteni  a

köztisztviselő   elmaradt  illetményét  (egyéb  járandóságait),

továbbá a jogviszony jogellenes megszüntetésével összefüggésben

felmerült kárát is. Nem kell megtéríteni az illetménynek (egyéb

járandóságnak), illetve a kárnak azt a részét, amely  máshonnan

megtérült vagy kellő gondosság mellett megtérülhetett volna.  A

kellő  gondosság elmulasztásának különösen azt kell  tekinteni,

ha  a  köztisztviselő  az állami foglalkoztatási  szervvel  nem

működik  együtt a munkavégzésre irányuló jogviszony  létesítése

érdekében,  nem köt álláskeresési megállapodást, illetve  az  e

szerv által felajánlott – a foglalkoztatás elősegítéséről szóló

jogszabályban  foglalt  feltételekre  tekintettel  –  megfelelő

munkahelyet   elutasítja,  továbbá  maga  nem   keres   aktívan

munkahelyet.  A  bíróság a kellő gondosság  elmulasztásának  az

elmaradt    illetmény,    egyéb   járandóságok,    illetve    a

köztisztviselői  kár megtérítésével kapcsolatos  következményét

az eset összes körülményének mérlegelése alapján állapítja meg.

 (3)  Ha  a  közszolgálati jogviszony (1)  bekezdésben  foglalt

módon  történő jogellenes megszüntetése esetén a köztisztviselő

az  eredeti  munkakörébe  való  visszahelyezést  nem  kéri,   a

közszolgálati   jogviszony   a   jogellenességet    megállapító

határozat jogerőre emelkedésének napján szűnik meg. Ekkor  –  a

(2) bekezdésben foglaltakon felül a bíróság a munkáltatót –  az

eset  összes körülményeinek, így különösen a jogsértés és annak

következményei   súlyának  mérlegelésével  –  a  köztisztviselő

legalább   két,   legfeljebb  tizenkét  havi   átlagkeresetének

megfelelő összeg megfizetésére kötelezi.

 (4)  Ha  a  közszolgálati jogviszonyt nem az  (1)  bekezdésben

foglalt  módon  szüntették  meg jogellenesen,  a  közszolgálati

jogviszony  a  megszüntetésről  szóló  jognyilatkozat  szerinti

időpontban  megszűnik, de a köztisztviselő részére  –  az  eset

összes  körülményeinek,  így különösen  a  jogsértés  és  annak

következményei  súlyának mérlegelése alapján  –  legalább  két,

legfeljebb  harminchat havi átlagkeresetnek megfelelő  átalány-

kártérítést kell fizetni.”

 

 „76.  §  (1) E törvény hatálybalépésével az 1. §-ban felsorolt

szerveknél   foglalkoztatott  köztisztviselők   és   ügykezelők

közszolgálati  jogviszonya kormánytisztviselői jogviszonnyá,  a

szakmai  vezetők  jogviszonya e törvény  szerinti  jogviszonnyá

alakul  át. Az érintetteket e tényről a törvény hatálybalépését

követő   hatvan   napon   belül  az  államigazgatási   szervnek

tájékoztatnia kell.

 (…)

 (3)   E   törvény  hatálybalépésével  az  1.  §-ban  felsorolt

szerveknél  foglalkoztatottak esetében a Ktv. 31. §-a  szerinti

főosztályvezetői, főosztályvezető-helyettesi és  osztályvezetői

megbízás   e   törvény   erejénél  fogva   határozatlan   idejű

főosztályvezetői, főosztályvezető-helyettesi és  osztályvezetői

munkakörré  alakul  át. Az érintetteket  e  tényről  a  törvény

hatálybalépését  követő harminc napon belül az  államigazgatási

szervnek tájékoztatnia kell.”

 

 6)  A  Ktv.-nek  a  köztisztviselői  jogviszony  megszűnésére,

valamint a felmentésre vonatkozó szabályai:

 „15. § (1) A közszolgálati jogviszony megszűnik:

 a) a kinevezésben foglalt határozott idő lejártával,

 b) a köztisztviselő halálával,

 c)  e  törvény  erejénél  fogva az e törvényben  meghatározott

esetekben,

 d)   az   igazságügyért  felelős  miniszter   által   vezetett

minisztériumba  beosztott  bíró, illetve  ügyész  minisztériumi

beosztásának megszűnésével,

 e) a 70. életév betöltésével,

 f)   prémiumévek   programban  történő  részvétel,   illetőleg

különleges foglalkoztatási állományba helyezés esetén  az  erre

vonatkozó külön törvény szabályai szerint,

 g) a közigazgatási szerv jogutód nélküli megszűnésével,

 h)     a    köztisztviselő    politikai    vezetővé    történő

megválasztásával, illetve kinevezésével.

 (2) A közszolgálati jogviszony megszüntethető:

 a) a felek közös megegyezésével,

 b)   áthelyezéssel   a  kormányzati  szolgálati,   illetve   a

közalkalmazotti    vagy   hivatásos   szolgálati    jogviszonyt

szabályozó jogszabályok hatálya alá tartozó szervekhez,

 c) lemondással,

 d) felmentéssel,

 e) azonnali hatállyal a próbaidő alatt,

 f) hivatalvesztés fegyelmi büntetéssel.

 (3)  A közigazgatási szerv a közszolgálati jogviszonyt a Munka

Törvénykönyve  10.  § (1) bekezdése alapján azonnali  hatállyal

felszámolja,    és    az    érvénytelenség   jogkövetkezményeit

alkalmazza,

 a)  ha  a  köztisztviselő a 12/A. § (3)  bekezdésében  foglalt

kötelezettségének  ismételt szabályszerű  felhívásra  sem  tesz

eleget,  és  nem bizonyítja, hogy a kötelezettség  elmulasztása

menthető ok következménye,

 b)  ha  a  foglalkoztatást kizáró és a  12/A.  §  (1)  és  (2)

bekezdése  alapján  vizsgálandó ok  fennállását  a  munkáltatói

jogok gyakorlója a bűnügyi nyilvántartó szerv által az igazolás

céljából  kiállított  hatósági  bizonyítvány  tartalma  alapján

megállapítja, vagy az egyéb módon a tudomására jut.

 (4)  A  közszolgálati jogviszony (3) bekezdésben meghatározott

okból  történő  megszűnése esetén a köztisztviselőt  felmentési

idő  és  végkielégítés nem illeti meg. A megszüntetés  okát  és

jogkövetkezményeit közölni kell a köztisztviselővel.

 (5)  Ha  a  közszolgálati jogviszony a 15. § (1)  bekezdés  g)

pontjában   foglaltak  alapján  szűnik  meg,  a  köztisztviselő

részére  a  felmentés  esetén meghatározott  munkavégzés  alóli

mentesítési idejére járó átlagkeresetnek megfelelő összeget  ki

kell  fizetni, kivéve, ha felmentés esetén a munkavégzés  alóli

mentesítés időtartamára a köztisztviselő illetményre nem  lenne

jogosult.

 (6)  A  15.  §  (1)  bekezdés g) pont  szerinti  közszolgálati

jogviszony  megszűnésének időpontját  közvetlenül  megelőző,  a

köztisztviselőre  irányadó felmentési idővel  azonos  időtartam

alatt  a  20/A. § (3)-(4) bekezdésének megfelelő alkalmazásával

meg kell kísérelni a köztisztviselő számára másik közigazgatási

szervnél      képzettségének,      besorolásának      megfelelő

köztisztviselői állás felajánlását.”

 

 „17.   §   (1)   A  közszolgálati  jogviszonyt  a   munkáltató

felmentéssel indokolás nélkül megszüntetheti.

 (2)   A   közszolgálati  jogviszonyt  felmentéssel  meg   kell

szüntetni, ha

 a) a közigazgatási szerv jogutód nélkül megszűnik;

 b) a köztisztviselő feladatai ellátására alkalmatlan;

 c)  a vezetői megbízás visszavonását követően a köztisztviselő

más  köztisztviselői  munkakörben való  továbbfoglalkoztatására

nincs  lehetőség  vagy  a  munkáltató által  felajánlott  másik

köztisztviselői munkakört a köztisztviselő visszautasítja  [31.

§ (9) bekezdés];

 d)  az  öregségi nyugdíjra jogosult vagy rokkantsági (baleseti

rokkantsági)  nyugdíjban  részesülő köztisztviselő  e  jogcímen

felmentését kezdeményezi;

 e)  a  rokkantsági  (baleseti rokkantsági)  nyugdíjjogosultság

(9)  bekezdés  szerinti feltételeivel rendelkező köztisztviselő

azt kérelmezi;

 f)    az   előrehozott   öregségi   nyugdíjjogosultság   egyéb

feltételeivel   a   felmentési   idő   leteltekor    rendelkező

köztisztviselő a (10) bekezdés szerint kérelmezi.

 (3)   A  munkáltató  a  (2)  bekezdésben  foglalt  esetben   a

felmentést  köteles megindokolni. Az indokolásból  a  felmentés

okának  világosan  ki  kell  tűnnie  és  a  munkáltatónak  kell

bizonyítania, hogy a felmentés indoka valós és okszerű.

 (4)  A  közigazgatási  szerv vezetője  a  közigazgatási  szerv

hivatali  szervezetében történő, 17/B. § (2) bekezdése szerinti

felmentésről a közigazgatási szervnél képviselettel  rendelkező

munkavállalói  érdek-képviseleti  szerv  véleményének  kikérése

után dönthet.

 (5)  Ha a közigazgatási szerv jogutód nélkül szűnik meg, akkor

a közszolgálati jogviszony megszüntetésével, valamint a 20/A. §

(2),  (5)  bekezdésében meghatározott feladatokkal  kapcsolatos

munkáltatói   intézkedéseket  –  ha  jogszabály  eltérően   nem

rendelkezik – a megszűnő közigazgatási szerv hozza meg.

 (6)   Ha   a   (2)   bekezdés   b)   pontjában   meghatározott

alkalmatlanság egészségügyi ok következménye, a köztisztviselőt

akkor  kell  felmenteni, ha a hivatali szervezetben vagy  annak

irányítása  alatt álló közigazgatási szervnél a képzettségének,

besorolásának  és  egészségi állapotának megfelelő  betöltetlen

munkakör nincs, vagy ha az ilyen munkakörbe való áthelyezéséhez

a köztisztviselő nem járul hozzá.

 (7)   Ha   a   (2)   bekezdés   b)   pontjában   meghatározott

alkalmatlanság    nem   egészségügyi   ok   következménye,    a

köztisztviselő akkor menthető fel, ha feladatainak ellátására a

munkáltató minősítési eljárásban alkalmatlannak minősítette.

 (8)  A  (2)  bekezdés  d) és e) pontjában foglalt  jogcímen  a

köztisztviselő kezdeményezésére csak egy alkalommal kötelező  a

felmentés.

 (9)  Ha  a  köztisztviselő rokkantsági (baleseti  rokkantsági)

nyugdíj  iránti  igényét érvényesíti és ezen  eljárás  során  a

rokkantság  (baleseti  rokkantság)  tényéről  és  a   szükséges

szolgálati  idő  megszerzéséről az illetékes nyugdíjbiztosítási

igazgatási  szerv  értesíti,  akkor  az  általa  kezdeményezett

ellátás igénybevétele érdekében a közszolgálati jogviszonyát  –

kérelmére  – a (2) bekezdés e) pontja alapján felmentéssel  meg

kell szüntetni.

 (10)   Az   előrehozott   öregségi  nyugdíj   megállapításához

szükséges szolgálati időt a nyugdíjbiztosítási igazgatási szerv

külön jogszabály szerinti határozatával kell igazolni.”

                              

                             III.

 

 Az  Alkotmánybíróságnak az indítványok alapján elsőként  abban

a  kérdésben  kell  állást foglalnia, hogy  megállapítható-e  a

törvény  egészének alkotmányellenessége az indítványozók  által

felsorakoztatott érvek alapján.

 

 1.  Az  Alkotmánybíróság  számos  határozatában  vizsgálta   a

törvényben   előírt   véleményezési  jog   jogosultjával   való

egyeztetés       mellőzésével      meghozott       jogszabályok

alkotmányellenességét az Alkotmány 2. § (1) bekezdése alapján.

 

 Az  Alkotmány 2. §-ának (1) bekezdése kimondja, hogy a  Magyar

Köztársaság demokratikus jogállam. Az Alkotmánybíróság  nemcsak

akkor  állapítja  meg az alkotmányellenességet,  ha  valamilyen

jogszabály    tartalma    sérti   az    Alkotmány    valamelyik

rendelkezését, hanem a jogállamiság sérelme alapján  akkor  is,

„ha   a   jogalkotási  eljárás  során  olyan  súlyos   eljárási

szabálytalanságot  követtek  el,  amely  a  jogszabály  közjogi

érvénytelenségét  idézte  elő,  illetőleg  amely  másként   nem

orvosolható,  csak  a jogszabály megsemmisítésével.”  [52/1997.

(X. 14.) AB határozat, ABH 1997, 331, 345.]

 

 Ennek   megfelelően  az  Alkotmánybíróságnak  az   indítványok

alapján  vizsgálnia  kellett,  hogy  megállapítható-e  a  Ktjt.

alkotmányellenessége azért, mert a Kormány az OÉTtv. 3.  §  (2)

bekezdésében, illetőleg a Ktv.-nek – a Ktjt. elfogadásakor  még

hatályban  volt  –  65/B. §-ában szabályozott  érdekegyeztetési

kötelezettségének nem tett eleget.

 

 Az  Alkotmánybíróság kezdetektől fogva következetesen követett

gyakorlata szerint önmagában az az eljárási mulasztás,  hogy  a

jogalkotási  eljárás során a jogszabály előkészítője  nem  tett

eleget   a  jogalkotásról  szóló  1987.  évi  XI.  törvény   (a

továbbiakban: Jat.) szerinti egyeztetési kötelezettségének, – a

Jat.    szerinti   vélemény-nyilvánítási   joggal    rendelkező

szerveknek  nem  volt  módjuk a vélemény-nyilvánításra,  –  nem

érinti  az  adott  törvény  érvényességét.  Ez  a  körülmény  a

jogszabály  előkészítők,  illetőleg  a  jogalkotó  felelősségét

alapozza   meg,   de   nem   teszi   az   elfogadott   törvényt

alkotmányellenessé.  [először: 352/B/1990.  AB  határozat,  ABH

1990, 228, 229.; 496/B/1990. AB határozat, ABH 1991, 493,  495-

496.;  megerősítései például: 14/1992. (III. 30.) AB határozat,

ABH 1992, 338, 342.; 54/1996. (XI. 30.) AB határozat, ABH 1996,

173,  195.;  50/1998. (XI. 27.) AB határozat,  ABH  1998,  387,

395.; 39/1999. (XII. 21.) AB határozat, ABH 1999, 325, 349.]

 

 Az  50/1998.  (XI.  27.) AB határozatban összefoglalva  addigi

gyakorlatát  az  Alkotmánybíróság –  a  7/1993.  (II.  15.)  AB

határozat    (ABH   1993,   418,   419-420.)   megállapításaira

támaszkodva  –  kifejtette, hogy a hatalmi ágak  elválasztására

épülő    államszervezetben   szükséges   az   állami   és    az

érdekképviseleti   funkciók  pontos   elhatárolása,   ezért   a

jogalkotó  tevékenység  –  mint közhatalmi  tevékenység  –  nem

tehető függővé közhatalommal nem rendelkező szakszervezetek  és

egyéb szervezetek állásfoglalásaitól. Rámutatott arra is,  hogy

nem  minősül  súlyos  eljárási szabálytalanságnak  és  így  nem

eredményez közjogi érvénytelenséget, ha jogszabály előkészítése

során  a jogalkotó az érintett közhatalmi jogosítványokkal  nem

rendelkező  szervektől  nem  kér  véleményt,  mert   az   ilyen

vélemények beszerzése a jogszabály közjogi érvényességének  nem

feltétele. (ABH 1998, 387, 396-397.)

 

 Némi  fordulatot  hozott az Alkotmánybíróság  gyakorlatában  a

30/2000. (X. 11.) AB határozat, amelyben közjogi érvénytelenség

miatt  alkotmányellenesnek  ítélte  és  megsemmisítette  azt  a

kormányrendeletet,  amelyet a törvényben  vélemény-nyilvánítási

joggal  felruházott  Országos Környezetvédelmi  Tanáccsal  való

egyeztetés    nélkül   fogadtak   el.   E   határozatában    az

Alkotmánybíróság  „arra  az álláspontra  helyezkedett,  hogy  a

jogszabály   által   kifejezetten  és  konkrétan   megnevezett,

egyetértési,   illetve   véleményezési   jogkörrel   rendelkező

szervezetek   –   a   demokratikus  döntéshozatali   eljárásban

betöltött   szerepük   miatt   az   egyeztetési   kötelezettség

vonatkozásában   –  közhatalminak,  így  a  jogalkotó   számára

megkerülhetetlennek  minősülnek”  (ABH  2000,  202,  206.).  Az

Alkotmány 2. § (1) bekezdésével összefüggésben hangsúlyozta: „A

jogállamiság  részét képező döntéshozatali  eljárási  szabályok

megsértése  a  döntés közjogi érvénytelenségét  eredményezheti.

Ellenkező  esetben  maga  a demokratikus  rendszer  veszíti  el

legitimációját,  hiszen  a  különböző  társadalmi   részérdekek

megjelenítésére  és  összehangolására nem  nyílik  mód,  így  a

konszenzus  elérése  eleve lehetetlen. Amennyiben  pedig  külön

törvény  ír  elő  konkrét  és  intézményesített  véleménykérési

kötelezettséget, akkor annak elmulasztása olyan, a  jogalkotási

eljárásban  elkövetett  súlyos  szabálytalanságnak  minősülhet,

amely  adott  esetben a jogállamiság alkotmányos  követelményét

közvetlenül  veszélyezteti,  és a törvénysértő  módon  alkotott

jogszabály  közjogi  érvénytelenségét  eredményezheti.  Azt   a

kérdést,  hogy  a külön törvényekben meghatározott  jogalkotási

eljárási  szabály megszegése súlyosságánál fogva adott  esetben

eléri-e  az  alkotmánysértés szintjét,  az  Alkotmánybíróságnak

eseti mérlegeléssel kell eldöntenie.”(ABH 2000, 202, 207.)

 

 A   7/2004.  (III.  24.)  AB  határozatában,  –  amelyben   „a

befektetők és a betétesek fokozott védelmével kapcsolatos egyes

törvények   módosításáról   szóló”,   az   Országgyűlés   által

elfogadott,     de    még    ki    nem    hirdetett     törvény

alkotmányellenességét  vizsgálta  –  ezt   a   határozatot   az

Alkotmánybíróság   nem   tekintette   precedensnek,   és    nem

állapította meg a törvény közjogi érvénytelenségét amiatt, hogy

azt   a   Pénzügyi  Szervezetek  Állami  Felügyelete  elnökének

törvényben   biztosított  véleményezési  jogának   mellőzésével

fogadták el.

 

 E  határozatában az Alkotmánybíróság megállapította,  hogy  „a

törvényalkotási    eljárás    ügydöntő,    érdemi    része    a

törvényjavaslat  benyújtásával  kezdődik,  annak  nem  eleme  a

törvénytervezet elkészítése, s ugyanígy kívül  esnek  rajta  az

előkészítés     során     lefolytatott     egyeztetések      és

véleményeztetések. Mindezekből következően az Mtv. tervezetének

előkészítése   körében  az  előterjesztő   által   lefolytatott

eljárások nem részei az érdemi törvényalkotási eljárásnak,  így

az  esetlegesen elmulasztott vagy nem megfelelően  lefolytatott

egyeztetések  nem minősülhetnek olyan jellegű szabályszegésnek,

amelyek  a  törvény közjogi érvénytelenségét  eredményezik.  Ez

csak  abban  az  esetben fordulhatna elő, ha a  törvényjavaslat

tárgyalása  során  lenne olyan, az Alkotmány,  törvény  vagy  a

Házszabály  által  kötelezően  előírt  egyeztetés,  amelyet  az

Országgyűlés  a  saját eljárásában elmulaszt.” (ABH  2004,  98,

105.)

 

 Az  Alkotmánybíróság azóta is több határozatában  vizsgálta  a

törvényben szabályozott érdekegyeztetés mellőzésével elfogadott

törvények   alkotmányellenességét,  és  a   közhatalommal   nem

rendelkező  érdekképviseleti szervekkel való egyeztetés  hiánya

miatt nem állapította meg a törvények közjogi érvénytelenségét.

[29/2006.  (VI.  21.)  AB határozat, ABH 2006,  396,  404-406.;

87/2008.  (VI.  18.)  AB határozat, ABH  2008,  707,  725-727.;

109/2008. (IX. 26.) AB határozat, ABH 2008, 886, 900-903.]

 

 Az  Alkotmánybíróság  124/2008.  (X.  14.)  AB  határozatában,

amelyben  a  köztársasági elnök indítványa  alapján  az  OÉTtv.

alkotmányosságának   előzetes   kontrollját   végezte   el,   a

közhatalom gyakorlására Alkotmányban adott felhatalmazás hiánya

miatt ítélte alkotmányellenesnek az OÉT számára a jogalkotásban

biztosított egyetértési jogot. Megállapította azt is,  hogy  az

OÉT-et a jogalkotásban megillető konzultatív jogosítványok  nem

tekinthetők közhatalmi jogosítványoknak. (ABH 2008, 988, 996.)

 

 Az   OÉT-hez   hasonlóan  a  Ktv.  65/B.  §-ában  szabályozott

Köztisztviselői Érdekegyeztető Tanács sem tekinthető közhatalmi

jogosítványokkal rendelkező érdekegyeztető szervnek.

 

 Az   Alkotmánybíróság  e  gyakorlatát  figyelembe   véve,   az

érdekegyeztetés    elmaradása    miatt    a    Ktjt.    közjogi

érvénytelensége  és  ennek  alapján  az  Alkotmány  2.  §   (1)

bekezdésének sérelme miatt alkotmányellenessége nem állapítható

meg.

 

 2.  Az  indítványozók utalnak arra, hogy ismerik  –  az  egyik

indítványozó  vitatja  is  –  az  Alkotmánybíróságnak   ezt   a

gyakorlatát,  és további alkotmányossági érveket  sorakoztatnak

fel  amellett,  hogy  az  érdekegyeztetés  mellőzése  ebben  az

esetben a törvény alkotmányellenességét idézte elő.

 

 Az   egyik   indítványozó  álláspontja   szerint,   amennyiben

törvényben félreérthetetlen rendelkezés található meghatározott

szervek  véleményének  kikérésére,  a  Kormány  az  egyeztetési

feladat  alól  nem szabadulhat, mert a törvények  végrehajtása,

betartása  az  Alkotmány 35. § (1) bekezdés b)  pontja  alapján

általános kötelezettsége.

 

 Hivatkozik   az   indítványozó  a   40/2005.   (X.   19.)   AB

határozatra,   amelyben  az  Alkotmánybíróság   rámutatott   az

irdekegyeztetés   alkotmányos   jelentőségére:    „demokratikus

jogállamban   a  társadalom  különböző  csoportjai   érdekeinek

megjelenítése,   azok   hatékony  képviselete,   a   társadalmi

párbeszéd  csatornái kiépítettsége különös  jelentőségű.  Ebből

következően  a  társadalmi párbeszéd működése zavartalanságához

akkor is fontos érdek fűződik, ha az erre létrehozott különböző

formációkban,  intézményekben való  részvétel  nem  jelenti  az

Alkotmányból közvetlenül levezethető hatáskörök gyakorlását.  A

politikai  közösséget  alkotó egyes jogalanyok  érdekazonossága

mentén   szerveződött  csoportjainak,  az   érdekvédelmi   célú

szervezkedés  szabadsága alapján létrehozott  szervezeteknek  a

közhatalmat   gyakorló  szervek  döntései  meghozatalába   való

bevonása  (a  döntésekkel érintettek informálása, véleményének,

javaslatainak  kikérése és meghallgatása stb.)  a  széles  körű

egyeztetésen alapuló döntéshozatali mechanizmus megteremtésének

alapja,   amely  kapcsolatban  áll  az  Alkotmány  2.   §   (1)

bekezdésében  írt  demokratikus jogállamisággal,  a  demokrácia

alkotmányos alapelvének érvényesülésével, valamint az Alkotmány

61.   §   (1)   bekezdéséből  származó,  a  közügyek  informált

megvitatásának követelményével is.” (ABH, 2005, 427, 444.)

 

 Egy    másik    indítványozó    szerint    azzal,    hogy    a

kormánytisztviselők jogállásáról szóló törvényjavaslatot nem  a

Kormány,  hanem  országgyűlési  képviselők  nyújtották  be,   a

Kormány  megkerülte  a  törvényekben  szabályozott  egyeztetési

kötelezettségét,   s  ezzel  kiüresítette  az  érdekképviseleti

szervek    számára   az   Alkotmány   4.   §-ában   biztosított

jogosítványokat.

 

 Az  Alkotmánybíróság 50/1998. (XI. 27.) AB  határozatában  már

vizsgálta a jogalkotás rendje és az Alkotmány 4. §-ába  foglalt

rendelkezés összefüggését is. Megállapította, hogy az Alkotmány

4.  §-a  nem tartalmaz konkrét rendelkezést az érdekképviseleti

tevékenység  tartalmára nézve. Az Alkotmány  e  rendelkezéséből

nem  vezethető  le  a  szakszervezetek és más  érdekképviseleti

szervek jogszabály-véleményezési joga, ennek elmulasztása tehát

nem vezethet az Alkotmány 4. §-a alapján az alkotmányellenesség

megállapításához. (ABH 1998, 387, 397.)

 

 Az  Alkotmánybíróság szükségesnek tartja azonban  megjegyezni:

abból,  hogy  az  egyeztetési  kötelezettség  elmulasztása  nem

eredményezi az elfogadott törvény közjogi érvénytelenségét, nem

következik,  hogy nem vet fel alkotmányossági  problémát  az  a

törvénykezdeményezési  gyakorlat, melynek  során  a  jogalanyok

széles  körét  érintő,  átfogó törvények  megalkotása  esetében

elmarad  a  Kormány  számára törvény  által  kötelezően  előírt

egyeztetés.    A    Kormány   úgy   kerüli   meg    egyeztetési

kötelezettségét,  hogy nagylétszámú munkavállalói  kört  érintő

törvényjavaslatot  kormánypárti  képviselői  indítvány  alapján

fogad   el   a   parlament.  Törvényben   kifejezetten   előírt

egyeztetési kötelezettség teljesítése az Alkotmány  35.  §  (1)

bekezdés b) pontján és 36. §-án alapul. Az Alkotmány 25. §  (1)

bekezdése  alapján  törvényt a köztársasági elnök,  a  Kormány,

minden   országgyűlési   bizottság  és  bármely   országgyűlési

képviselő    kezdeményezhet.   A   parlamentáris    kormányzati

rendszerekre  jellemző hatalommegosztás rendjében a  társadalmi

viszonyokat átfogóan szabályozó törvényjavaslatokat  jellemzően

a  Kormány  terjeszti elő. Ha nem a Kormány  a  törvényjavaslat

előterjesztője, az előkészítőt nem köti a Kormány számára külön

törvényben   előírt   egyeztetési  kötelezettség,   azonban   a

törvényjavaslattal  kapcsolatosan  megfogalmazott   kormányzati

álláspont  kialakítása  során is indokolt  a  külön  törvényben

vélemény-nyilvánításra   feljogosított   szervek   véleményének

kikérése.

 

 3.  Az  indítványok alapján az Alkotmánybíróságnak  vizsgálnia

kell azt is, hogy megállapítható-e a Ktjt. alkotmányellenessége

azért,  mert nem biztosított megfelelő felkészülési időt  arra,

hogy   az   érintettek   megismerjék   és   felkészüljenek   az

alkalmazására.

 

 Az  Alkotmánybíróság számos határozatot hozott,  amelyekben  a

jogszabály   hatálybalépése   kapcsán   az   új   rendelkezések

alkalmazásához  szükséges  felkészülési  idő  biztosítását   az

Alkotmányból folyó követelményként határozta meg. [7/1992.  (I.

30.)  AB  határozat, ABH 1992, 45, 47.; 25/1992. (IV.  30.)  AB

határozat,  ABH  1992,  131,  132.;  28/1992.  (IV.   30.)   AB

határozat,  ABH  1992,  155, 156-159.; 57/1994.  (XI.  17.)  AB

határozat,  ABH  1994,  322,  324.;  43/1995.  (VI.   30.)   AB

határozat, ABH 1995, 188, 196.]

 

 A  28/1992.  (IV.  30.) AB határozatában  az  Alkotmánybíróság

rámutatott  arra,  hogy  a  jogbiztonság  követelménye  azt   a

kötelezettséget  hárítja  a  jogalkotóra,  hogy  a   jogszabály

hatálybalépésének időpontját úgy kell meghatároznia, hogy kellő

idő maradjon

    – a jogszabály szövegének megismerésére;

      –   a   jogalkalmazó   szervek   számára   a   jogszabály

alkalmazására való felkészüléshez;

     –  a  jogszabállyal érintett szervek és személyek  számára

annak  eldöntéséhez, hogy miként alkalmazkodjanak a  jogszabály

rendelkezéseihez. (ABH 1992, 155, 157.)

 

 A   7/1992.  (I.  30.)  AB  határozatban  az  Alkotmánybíróság

kifejtette  azt  is,  hogy „[a] jogszabály  alkalmazására  való

felkészüléshez   szükséges   ’kellő   idő’   megállapítása   és

biztosítása a jogalkotó felelősséggel terhelt mérlegelésének és

döntésének  függvénye. Az alkotmányellenesség csak a jogszabály

alkalmazására  való felkészülést szolgáló időtartam  kirívó,  a

jogbiztonságot  súlyosan veszélyeztető vagy  sértő  elmaradása,

illetőleg hiánya esetén állapítható meg.” (ABH 1992, 45, 47.)

 

 A  Ktjt.-t 2010. június 28-án hirdették ki és 65. §-a  alapján

a kihirdetést követő nyolcadik napon lépett hatályba. Ez egy, a

közszolgálatban  állók  széles körét érintő,  átfogó  jogállási

törvény  hatályba  léptetésére, az  érintettek  felkészüléséhez

rövid  időnek  tekinthető. Alkotmányosságának vizsgálata  során

azonban az Alkotmánybíróságnak figyelemmel kellett lenni  arra,

hogy   a  Ktjt.  elfogadására  közvetlenül  a  kormányalakítást

követően került sor, a hatálybalépésre megállapított rövid időt

indokolja az új minisztériumi struktúra kialakítása. A  törvény

megismerését  az  érintettek  számára  biztosítja  az,  hogy  a

jogállás  átalakulásáról  a Ktjt.  76.  §  (1),  illetőleg  (3)

bekezdése  alapján  az  érintetteket  hatvan  napon  belül   az

államigazgatási  szervnek tájékoztatni kell.  A  státusváltozás

következtében az érintettek jogi helyzetét érintő rendelkezések

alkalmazására  nem a hatálybalépést követően azonnal,  hanem  a

végrehajtás  folyamatában  időben később  kerül  sor.  Ezért  a

felkészülésre   nyitva   álló   „kellő   idő”   kirívó   és   a

jogbiztonságot  súlyosan veszélyeztető hiánya miatt  a  törvény

egészének  alkotmányellenessége az Alkotmány 2. § (1) bekezdése

alapján nem állapítható meg.

 

 Mindezeket figyelembe véve az Alkotmánybíróság a Ktjt.  egésze

alkotmányellenességének  megállapítására  és   megsemmisítésére

irányuló indítványokat elutasította.

 

                              IV.

 

 Az  indítványozók mindegyike vitatja a Ktjt. 8. § (1) bekezdés

b)  pontjában foglalt azon rendelkezés alkotmányosságát,  amely

arra   ad   módot,  hogy  a  munkáltató  a  kormánytisztviselői

jogviszonyt indokolás nélkül megszüntesse.

 Az  Alkotmánybíróság megjegyzi, hogy e határozatában  a  Ktv.-

nek  a  köztisztviselői  jogviszony  megszüntetésére  vonatkozó

szabályait   nem   vizsgálta.  A  Ktv.-nek  a   köztisztviselők

jogállásáról szóló 1992. évi XXIII. törvény módosításáról szóló

2010.   évi   CLXXIV.  törvénnyel  megállapított  17.   §   (1)

bekezdésébe  foglalt,  a Ktjt. 8. § (1) bekezdés  b)  pontjával

azonos   rendelkezés  alkotmányellenességének   megállapítására

irányuló indítványokat külön eljárásban bírálja el.

 

 1.  Az  Alkotmány nem tartalmaz kifejezetten a közszolgálatra,

az államszervezetben dolgozó, az állam közigazgatási feladatait

ellátó  tisztviselők  jogállására nézve speciális  szabályokat.

Így  az Alkotmány keretei között a törvényhozó nagy szabadságot

élvez a közszolgálati jogviszonyok szabályozásában.

 

 1992  előtt minden foglalkoztatási jogviszony, – így az  állam

feladatait  ellátó köztisztviselők szolgálati  viszonyai  is  –

egységesen  a Munka Törvénykönyve rendelkezéseinek hatálya  alá

tartoztak. 1992-ben – tekintettel a rendszerváltás folyamatában

végbemenő  társadalmi változásokra – az Országgyűlés alapjaiban

átalakította    a    foglalkoztatási   jogviszonyok    törvényi

szabályozását.  A  korábbi egységes munkajogi szabályozást  egy

differenciált   szabályozás  váltotta  fel.  A   differenciálás

lényege  a versenyszférában, illetőleg a közszférában létrejövő

foglalkoztatási     jogviszonyokra    vonatkozó     szabályozás

elválasztása  volt.  Az  elválasztás  eredményeként   a   Munka

Törvénykönyvéről szóló 1992. évi XXII. törvény (a továbbiakban:

Mt.)   a   munka  világában  a  korábbi  szabályozáshoz  képest

jelentősen növelte a szerződési szabadságot, magánjogi  jellegű

szabályozást  alakított  ki.  A  közszférában,  ahol   mind   a

munkáltató,  mind  az  alkalmazott  jogi  helyzetét  az  állami

költségvetéstől való függőség határozza meg, alapvetően a  zárt

közszolgálati   rendszer  sajátosságainak   megfelelő   közjogi

szabályozás  jött létre. Az állam szolgálatában  munkát  végzők

jogállását  az ellátott tevékenység sajátosságainak megfelelően

külön  törvényekkel rendezte a jogalkotó. E törvények egyike  –

az Mt.-vel egyidőben elfogadott – Ktv. A Ktv. megalkotása során

a  törvényhozó  a  köztisztviselői tevékenység  sajátosságainak

figyelembevételével – az Európában széles körben alkalmazott  –

zárt    közszolgálati   rendszer   elveinek   megfelelő    jogi

szabályozást alakított ki.

 

 A  zárt  közszolgálati rendszer alapvető  jellemzője,  hogy  a

közszolgálati  jogviszony tartalmát,  a  jogviszony  alanyainak

jogait  és  kötelezettségeit nem a felek  megállapodása,  hanem

jogszabály,   törvény   határozza  meg.   A   jogviszonyt   nem

mellérendelt felek szerződése, hanem az állam egyoldalú  aktusa

hozza  létre,  amelyben  kinevezi a  köztisztviselőt,  megbízva

meghatározott feladatkör, munkakör vagy tisztség ellátásával. A

köztisztviselőnek nincs aktív szerepe a jogviszony  tartalmának

alakításában, csak arról dönthet, hogy elfogadja  a  törvényben

meghatározott feltételek mellett a kinevezést vagy sem.

 

 A  köztisztviselői jogviszony tartalmát a jog arra figyelemmel

szabályozza, hogy a köztisztviselők az állam feladatait  látják

el,   feladataik   ellátása  során  közhatalmi  jogosítványokat

gyakorolnak,   s   ez   megköveteli,   hogy   a   törvény   más

munkavállalókhoz  képest  többlet-követelményeket  támasszon  a

köztisztviselőkkel szemben. A köztisztviselők tevékenységének a

közérdeket  kell szolgálnia, szakszerű, pártatlan,  befolyástól

és  részrehajlástól mentes kell legyen, ezért korszerű és magas

szintű  szakmai  feltételeknek kell  megfelelniük,  munkájukért

fokozott  felelősség terheli őket, szigorú összeférhetetlenségi

szabályok  érvényesülnek  velük  szemben,  ugyanakkor  mivel  a

köztisztviselői  illetmények forrása az állami költségvetés,  a

közszolgálatban  elérhető jövedelmek általában alatta  maradnak

az  üzleti  szférában elérhető béreknek. A  zárt  közszolgálati

rendszerek, így a Ktv. szabályozásának a kiindulópontja  az,  –

amit    a    Ktv.    indokolása   is   megfogalmaz    –    hogy

„többletkövetelményt – amit meg lehet és meg is kell  követelni

a     közszolgálati    jogviszonyban     állótól     –     csak

többletjogosultságok   fejében   lehet    támasztani”.    Ilyen

többletjogosultságok  a törvény által szabályozott  előmeneteli

rend,  törvényben  biztosított  illetmény,  a  kiszámítható  és

biztonságos köztisztviselői életpálya, külön juttatások.

 

 A  zárt  rendszerű  közszolgálat egyik alapvető  jellemzője  a

köztisztviselői jogviszonyok stabilitása, nevezetesen az,  hogy

a köztisztviselő csak törvényben szabályozott feltételek esetén

mozdítható el hivatalából.

 

 Amíg  a  múlt  század  80-as éveiig a zárt rendszer  fokozatos

kiterjedése   jellemezte   az   egyes   államok   közszolgálati

rendszereit, addig a 80-as évek elejétől egyre erősödött  az  a

szemlélet,  amely erőteljes kritikával illeti a zárt rendszert.

Ennek  hatására  szinte  minden európai államban  közszolgálati

reformfolyamatok  indultak  el a közigazgatás  hatékonyságának,

teljesítményének   és  színvonalának  növelése   érdekében.   A

reformok  iránya  a zárt rendszerek merevségének  oldása  és  a

közszolgálati   jogviszonyok  szabályozásának  a  versenyszféra

munkaviszonyainak    szabályozásához   való    közelítése.    A

zártrendszer  merevségének  oldására  általánosan   alkalmazott

módszer,  a  korábban szigorúan értelmezett elbocsáthatatlanság

elvének oldása és a felmentési okok szélesítése.

 

 Az   Európa  Tanács  Miniszteri  Bizottsága  éppen   erre   az

általános  tendenciára  tekintettel  ajánlást  fogadott  el   a

tagállamok  számára  a köztisztviselők jogállásáról  Európában,

amelyben     összefoglalta    a    köztisztviselői     jogállás

szabályozásával   szemben  támasztandó  azon   követelményeket,

amelyek európai közös értéknek tekinthetők. 16. pontjában ilyen

követelményként   fogalmazza  meg,   hogy   a   köztisztviselői

jogviszony   megszüntetésére  csak   törvényben   meghatározott

esetekben és okokból kerüljön sor. (Recommendation No. R (2000)

6  of the Committee of Ministers to member states on the status

of public officials in Europe)

 

 A  magyar  Ktv. eleve nem a felmenthetetlenség elvéből  indult

ki,  széles  körben  biztosított lehetőséget a  köztisztviselők

felmentésére,  és a felmentési okok, a felmentés feltételei  az

1992 óta eltelt időben tovább bővültek.

 

 2. A Ktjt.-t az Alkotmány 2010. május 25-i módosításának 4. §-

a  által megállapított 40. § (3) bekezdése alapján alkotta  meg

az  Országgyűlés.  Az  Alkotmánynak ez a rendelkezése  arra  ad

felhatalmazást  a  törvényhozónak,  hogy  a  minisztériumok,  a

kormány   alá   rendelt  szervek  alkalmazottainak  jogállását,

díjazását,   felelősségre  vonásuk  módját   külön   törvényben

szabályozza.   A   Ktjt.  hatálybalépésével   a   közigazgatási

szervezeti   rendszerben  dolgozó  tisztviselők   közszolgálati

jogviszonyát  két egymástól eltérő jogállást biztosító  törvény

szabályozza.  A  Ktjt.  hatálya  alá  a  Kormány  alá   rendelt

államigazgatási         szervezetben        (Miniszterelnökség,

minisztériumok,  kormányhivatalok, központi  hivatalok,  helyi,

területi     államigazgatási    szervek,    megyei,    fővárosi

kormányhivatalok, a rendőrség, vám- és pénzügyőrség, a büntetés-

végrehajtás  és  a katasztrófavédelem szervei)  foglalkoztatott

tisztviselők – a kormánytisztviselők közszolgálati jogviszonyai

tartoznak.   A  Ktv.  szabályozza  az  autonóm  államigazgatási

szervek   (Gazdasági  Versenyhivatal,  Közbeszerzések  Tanácsa,

Pénzügyi  Szervezetek  Állami  Felügyelete,  Nemzeti  Média  és

Hírközlési  Hatóság),  a helyi önkormányzatok,  a  Köztársasági

Elnök  Hivatala,  az Országgyűlés Hivatala, az Alkotmánybíróság

Hivatala,   az  Országgyűlési  Biztosok  Hivatala,  az   Állami

Számvevőszék,  a  Magyar  Tudományos  Akadémia  Titkársága,  az

Állambiztonsági      Szolgálatok      Történeti       Levéltára

köztisztviselőinek közszolgálati jogviszonyát.

 

 A  Ktjt.  –  bár  a  szabályozás  logikája  a  zárt  rendszerű

közszolgálatokra  jellemző szabályozást követi,  széles  körben

rendeli  alkalmazni  a Ktv. szabályait – a  kormánytisztviselői

jogviszony  megszüntetésére vonatkozó  szabályaival  alapvetően

változtatta meg a kormánytisztviselők tekintetében a Ktv. által

kialakított    közszolgálati    rendszert,    megszüntette    a

közszolgálati  jogviszonyok  Ktv.  által  biztosított   relatív

stabilitását  is. A Ktjt. 10. § (1) bekezdése úgy  rendelkezik,

hogy   a  kormánytisztviselői  jogviszonyokban  a  Ktv.-nek   a

jogviszony felmentéssel történő megszüntetésének szabályai  nem

alkalmazandók,  s e szabályok helyett a 8. §  (1)  bekezdés  b)

pontjában   úgy   rendelkezik,   hogy   a   kormánytisztviselői

jogviszonyt   a   munkáltató  felmentéssel   indokolás   nélkül

megszüntetheti.

 

 E  jogi megoldás mellett a jogalkotó a törvény indokolásában a

következőképpen érvelt:

 

 „A  fentiek alapján jelentős rendszertani következetlenség  és

aszimmetria   jellemzi   a   hatályos   Ktv.-t    a    központi

államigazgatás   vonatkozásában,  amennyiben  a  köztisztviselő

(Ktv.  16.  §)  bármikor, indokolás nélkül  2  hónap  lemondási

idővel  megszüntetheti jogviszonyát, amely  adott  esetben  egy

állami feladat ellátását is veszélyeztetheti. Ezzel szemben  az

állam,  mint  munkáltató  csak valós  és  okszerű  indokolással

alátámasztottan,  meghatározott  esetekben  és  olyan  jogcímen

(alkalmatlanság)  szüntetheti meg a közszolgálati  jogviszonyt,

amely    a    mai    bírói    gyakorlat   szerint    lényegében

alkalmazhatatlan.

 

 Nincs  alkotmányos,  célszerűségi vagy  etikai  alapja  annak,

hogy  a  köztisztviselők  a többi foglalkoztatotthoz  képest  –

éppen az állammal szemben – kiemelt védelmet élvezzenek, és  de

facto    felmenthetetlenné   váljanak   az   állami   feladatok

végrehajtása során. Sőt, a jelenlegi fokozott védelem  jelentős

részben okolható azért, hogy a magyar közigazgatás hatékonysága

alacsony és közmegítélése rossz.

 

 Az  Alkotmánybíróság elvi éllel kimondta,  hogy  a  jogviszony

szabad  felmondásának  joga a munkáltatót  és  a  munkavállalót

egyaránt  megilleti.  A  törvény  –  többek  között  –  ezt  az

alapelvet is érvényesíteni kívánja [ld.: 67/2009. (VI. 29.)  AB

hat.].

 

 A  fentiek alapján méltányos megoldás, hogy az államot – ebben

az  elismerten  számára  alkotmányosan  erősebb  helyzetében  –

megillesse   az   a  jog,  hogy  legalább  olyan  feltételekkel

szüntethesse meg a jogviszonyt, mint a kormánytisztviselő, azaz

indokolás nélkül, 2 hónapos felmentési idővel.”

 

 Az  Alkotmánybíróságnak  az indítványok  alapján  azt  kellett

vizsgálnia,   hogy  az  Alkotmánynak  az  indítványozók   által

felhívott  valamely  rendelkezése  alapján  megállapítható-e  a

vitatott szabály alkotmányellenessége.

 

 3.  Az  indítványok alapján az Alkotmánybíróság  elsőként  azt

vizsgálta,  hogy megállapítható-e a Ktjt. 8. § (1) bekezdés  b)

pontjának  alkotmányellenessége az  Alkotmány  70/B.  pontjában

szabályozott munkához való jog sérelme alapján.

 

 Az  Alkotmánybíróság gyakorlatában az Alkotmány  70/B.  §  (1)

bekezdésében   szabályozott   munkához   való   jogot   „kettős

rendeltetésű”  alkotmányos  jogként értelmezte,  határozataiban

megkülönböztette a munkához való jog szociális jogi  és  alanyi

jogi  oldalát. A munkához való jog, mint szociális jog,  állami

kötelezettséget  alapoz meg, az állam kötelezettségét  foglalja

magában   a  jog  érvényesüléséhez  szükséges  feltételrendszer

megteremtésére          (pl.:         foglalkoztatáspolitikára,

munkahelyteremtésre, stb.). Az Alkotmánybíróság a munkához való

alanyi jogot nem szűkítette le a munkaviszony keretében végzett

munkára,  értelmezésében a munkához való alanyi jog a munka,  a

foglalkozás   és  a  vállalkozás  szabad  megválasztásának   és

gyakorlásának  jogát jelenti. A munkához való  jogot  értelmező

határozataiban az Alkotmánybíróság megállapította azt is,  hogy

a  munkához való alapjog a szabadságjogokhoz hasonló védelemben

részesül  az  állami  beavatkozások és  korlátozások  ellen.  A

korlátozások   alkotmányosságának  megítélésére   differenciált

mércét   vezetett  be,  amely  a  munka  szabad  megválasztása,

valamint  a  munka gyakorlásának feltételekhez  kötése  szerint

különböztet.  [először: 21/1994. (IV. 16.)  AB  határozat,  ABH

1994, 117, 120-121.]

 

 Az   Alkotmány   8.   §  (1)  bekezdése  az  állam   elsőrendű

kötelezettségévé  teszi az alapjogok tiszteletben  tartását  és

védelmét.

 

 Az  Alkotmány  e  rendelkezése alapján az Alkotmánybíróság  az

alapvető  jogok értelmezése során határozataiban következetesen

rámutatott    arra,    hogy   az   alapjogok   érvényesülésének

alkotmányossági  garanciái  nem  merülnek  ki  abban,  hogy  az

államnak  tartózkodnia kell megsértésüktől. Az Alkotmány  8.  §

(1)  bekezdéséből következően az államnak kötelezettsége az is,

hogy gondoskodjon az érvényesülésükhöz szükséges feltételekről,

azaz az államot az alapjogokkal összefüggésben intézményvédelmi

kötelezettség  terheli.  [először:  64/1991.  (XII.   17.)   AB

határozat, ABH 1991, 297, 302.]

 

 Az  alapjogoknak ez az objektív intézményvédelmi oldala magába

foglalja  azt is, hogy az alapjogok érvényesülése érdekében  az

államnak  az  alapjogokat  védelemben kell  részesítenie  saját

intézményeivel, más személyekkel és szervezetekkel szemben  is.

[22/2004. (VI. 19.) AB határozat, ABH 2004, 367, 374-375.]

 

 A   munka  az  egyén  létének,  emberi  autonómiájának  anyagi

forrása.   Határozatlan   időtartamú   munkavégzésre   irányuló

jogviszonyok  esetén a munkavállaló hosszú távon  számít  arra,

hogy  munkája gazdasági biztonságot biztosít maga  és  családja

számára.   Ugyanakkor  a  munkavégzésre  irányuló  jogviszonyok

jellemzője,   hogy  aszimmetrikus  jogviszonyok,   amelyben   a

munkavállaló  jogilag függő helyzetben van a  munkáltatótól.  E

jogviszonyok  törvényi szabályozásának a funkciója  éppen  azon

garanciák  megteremtése, amelyek biztosítják, hogy ez  a  függő

helyzet    a    munkavállalói    oldalon    ne    eredményezzen

kiszolgáltatottságot.   E  garanciarendszer   egyik   eleme   a

jogviszony  munkáltató  által  történő  megszüntetésének   azon

törvényi   szabályozása,  amely  védelmet  nyújt  a  jogviszony

indokolatlan, önkényes megszüntetése ellen.

 

 Ennek  szellemében fogalmazza meg a foglalkoztatás  megszűnése

esetére  a  dolgozók  védelemhez való jogát  a  2009.  évi  VI.

törvénnyel kihirdetett Módosított Európai Szociális  Karta  24.

cikke:

 

 „Annak érdekében, hogy biztosítsák a dolgozók védelemhez  való

jogának   hatékony  gyakorlását  a  foglalkoztatás   megszűnése

esetén, a Felek vállalják, hogy elismerik:

 a)  a  dolgozók jogát ahhoz, hogy munkaviszonyukat ne lehessen

megszüntetni    tényleges    ok   nélkül,    amely    összefügg

képességükkel, magatartásukkal, vagy a vállalkozás, létesítmény

vagy szolgálat működési szükségleteivel;

 b)   azon   dolgozók  jogát  a  kártérítésre  vagy   megfelelő

segítségre,  akiknek  a  munkaviszonyát  tényleges  ok   nélkül

szüntették meg.

 

 Ennek  érdekében a Felek biztosítják, hogy annak a dolgozónak,

aki  szerint munkaviszonyát tényleges ok nélkül szüntették meg,

joga van pártatlan testülethez fellebbezni.”

 

 Az   Európai  Szociális  Karta  tehát  a  munkához  való   jog

részjogosítványaként   szabályozza  a   munkavállaló   hatékony

védelemhez való jogát az indokolatlan elbocsátással szemben.

 

 A   Kartát   kihirdető  2009.  évi  VI.  törvény  1.   §   (2)

bekezdéséből   kitűnően  a  Magyar  Köztársaság   nem   vállalt

kötelezettséget a 24. cikk kötelező alkalmazására.

 

 A  hozzáfűzött magyarázat szerint a Szociális Karta e cikkéből

merített  az Európai Unió Alapjogi Chartája, a munkavállalóknak

az  indokolatlan elbocsátásokkal szembeni védelemhez való jogot

megfogalmazó 30. cikkében.

 

 E  követelményeknek megfelelően nyújt védelmet a  munkaviszony

önkényes   megszüntetésével  szemben  az  Mt.  89.  §   (2)-(3)

bekezdése   is,   amely   kimondja  a   munkáltató   indokolási

kötelezettségét,  előírja,  hogy az  indokolásból  a  felmondás

okának  világosan  ki kell tűnnie, és vita esetén  a  felmondás

indokának  valóságát  és  okszerűségét  a  munkáltatónak   kell

bizonyítania.   A   felmondás  indoka   csak   a   munkavállaló

képességeivel,  a  munkaviszonnyal kapcsolatos  magatartásával,

illetve a munkáltató működésével összefüggő ok lehet.

 

 Az  Alkotmánybíróság eddigi gyakorlatában  még  nem  vizsgálta

kifejezetten  azt  a  kérdést, hogy  a  munkavégzésre  irányuló

jogviszonyok  munkáltató által történő egyoldalú  megszüntetése

esetén  az  indokolási kötelezettség tekinthető-e az  Alkotmány

70/B.  §  (1)  bekezdésében  szabályozott  munkához  való   jog

védelmét   szolgáló,  olyan  garanciális  szabálynak,  amelynek

szabályozása  intézményvédelmi  kötelezettségéből  eredően   az

államot terheli.

 

 Eddigi  határozataiban az Alkotmánybíróság minden  esetben  az

adott  munkavégzésre  irányuló jogviszony  jogi  természetéből,

törvényi   konstrukciójából  indult  ki,  amikor  a  jogviszony

munkáltató   általi  megszüntetésének  feltételeit   szabályozó

törvényi rendelkezések alkotmányosságáról döntött.

 

 E  határozataiban eltérő alkotmányossági mércét alkalmazott az

Mt. által szabályozott munkaviszonyok megszüntetésére vonatkozó

és   a  közszolgálati  jogviszonyok  megszüntetését  szabályozó

rendelkezések megítélése során.

 

 Az  Mt.  által  szabályozott  munkaviszonyok  tekintetében,  –

amely  munkaviszonyok  szerződésen alapuló  jogviszonyok  –,  a

szerződési   szabadságból  vezette  le  a   munkáltató   szabad

felmondási  jogát. Az Alkotmánybíróság kialakult  gyakorlatában

önálló  alkotmányos jogként értékeli a szerződéses szabadságot,

amely  nem  alapjog,  nem  részesül az alkotmányos  alapjogokat

megillető   védelemben,  de  mint  az  Alkotmány   9.   §   (1)

bekezdésében  szabályozott  piacgazdaság  lényegi   eleme,   az

Alkotmány  védelme  alatt áll, s így az Alkotmánybíróság  által

ellenőrzött  korlátai vannak.[először: 13/1990.  (VI.  18.)  AB

határozat, ABH 1990, 54, 55-56.; ld. még 32/1991. (VI.  6.)  AB

határozat, ABH 1991, 146, 159.; 6/1999. (IV. 21.) AB határozat,

ABH  1999, 90, 95.; legutóbb: 109/2009. (XI. 18.) AB határozat,

ABH 2009, 941, 962.]

 

 Az  Mt. által szabályozott munkaviszonyok megszüntetése esetén

a  szerződési  szabadságon  alapuló  szabad  felmondás  jogából

kiindulva, annak korlátozhatósága szempontjából ítélte  meg  az

Alkotmánybíróság   azon  törvényi  szabályok  alkotmányosságát,

amelyek  a munkáltatói felmondás esetén az indokolás mellőzését

tették lehetővé. A munkáltatót megillető szabad felmondási  jog

korlátozásaként    értelmezett    indokolási    kötelezettséget

értékelte  úgy,  mint a munkavállalók többletvédelmét  szolgáló

kedvezményszabályt, amelyre senkinek sincs Alkotmányon  alapuló

joga.   Ezekben  a  határozataiban  az  Alkotmánybíróság  olyan

törvényi  szabályoknak  az  alkotmányossága  tárgyában  foglalt

állást,  amelyek nem általános szabályként, hanem csak egyetlen

ok  miatt,  az öregségi nyugdíjkorhatár betöltésére tekintettel

tették  lehetővé  az indokolás nélküli munkáltatói  felmondást.

[44/B/1993.  AB határozat, ABH 1994, 574, 575.;  11/2001.  (IV.

12.)  AB  határozat,  ABH  2001,  153,  158.;  983/B/1999.   AB

határozat,  ABH  2007,  1224, 1228.]  Ugyancsak  az  Mt.  által

szabályozott, szerződésen alapuló munkaviszonyokat – a munkaerő-

kölcsönzés   során   létrejövő  jogviszonyokat   –   szabályozó

rendelkezések alkotmányosságát vizsgálta az Alkotmánybíróság  a

Ktjt.  indokolásában  precedensként hivatkozott  67/2009.  (VI.

29.) AB határozatában. A munkáltató szabad felmondási joga csak

a szerződésen alapuló munkaviszonyok tekintetében értelmezhető,

a Ktjt. által szabályozott közszolgálati jogviszonyokban nem. A

közszolgálati jogviszonyokban a felmentési jog nem a szerződési

szabadságon,  hanem  törvényen alapul, a munkáltatói  felmentés

esetében    az   indokolási   kötelezettség   nem    tekinthető

„kedvezményszabály”-nak,   ellenkezőleg:   az   a    jogviszony

jellegéből következő garanciális követelmény.

 

 Ezért  a  közszolgálati jogviszonyok tekintetében a  felmentés

feltételeit szabályozó törvényi szabályok alkotmányosságának  a

megítélése  során  az  Alkotmánybíróság  következetesen  eltérő

mércét  alkalmazott.  Az Alkotmánybíróság  már  abban  az  első

határozatában,    amelyben   az    Mt.    által    szabályozott

munkaviszonyokkal kapcsolatosan kifejtette a munkáltató  szabad

felmondási  jogából  fakadó követelményeket,  rámutatott  arra,

hogy a közszolgálati jogviszonyokban a felmentési okok törvényi

szabályozása   alkotmányossági   kérdés,   olyan    garanciális

követelmény,   amely  összefügg  a  közszolgálati  jogviszonyok

sajátosságaival. (44/B/1993. AB határozat, ABH 1994, 574, 575.)

A  833/B/2003. AB határozatában (a továbbiakban: Abh.) a  Ktv.-

ben  szabályozott felmentési okokat bővítő törvényi szabályozás

alkotmányellenességének  az Alkotmány  70/B.  §  (1)  bekezdése

alapján  történt  vizsgálata során  a  következőképpen  foglalt

állást:

 

 „Míg  az  Mt.  fő  szabály szerint szabad és  korlátozhatatlan

felmondási   jogkört   biztosít  a   munkáltatónak,   addig   a

közszférában az un. elbocsáthatatlanság elve érvényesül, vagyis

felmentésre  csak  a törvényben meghatározott jogcímek  alapján

kerülhet  sor. Ezeknek a felmentési okoknak a nevesítése  olyan

garanciális  követelmény,  amely  összefügg  a  köztisztviselők

(közalkalmazottak)    foglalkoztatási    viszonyának    sajátos

jellegével,  vagyis azzal, hogy a versenyszféra szabályozásával

szemben  a közszférában zárt (karrier) típusú rendszert  hozott

létre  a  jogalkotó. A közszolgálat zárt rendszerének  törvényi

szabályozása  során a jogalkotó nem tekinthet el  a  stabilitás

elvének érvényesítésétől. Nyilvánvalóan ezzel ellentétes  lenne

az,  ha  valamely  közszolgálati  jogviszonyt  minden  törvényi

korlátozás  nélkül – a munkáltatói jogkör gyakorlójának  szabad

és  korlátlan döntési jogkörében – lehetne megszüntetni.” Abban

az  ügyben  –  tekintettel arra, hogy  az  indítványozók  által

kifogásolt új felmentési ok a közszolgálat zárt rendszerét  nem

szüntette  meg – nem állapította meg az Alkotmány 70/B.  §  (1)

bekezdése alapján a szabályozás alkotmányellenességét. Az Abh.-

ban  az  Alkotmánybíróság rámutatott arra is, hogy a jogviszony

stabilitása csak az alapjog gyakorlásához kialakított  törvényi

feltételrendszerben     értelmezhető.     A     köztisztviselői

jogviszonyok   relatíve,  más  foglalkoztatási  jogviszonyokhoz

mérve   stabil   jogviszonyok,  de  ez  nem   jelent   abszolút

stabilitást,  mert a köztisztviselő – törvényben  meghatározott

feltételek   esetén   –   a  munkáltató  egyoldalú   döntésével

felmenthető. (ABH 2004, 1775, 1779-1781.)

 

 Ugyanezen   érvek   alapján   hasonló   döntést   hozott    az

Alkotmánybíróság  68/2006.  (XII. 6.)  AB  határozatában.  (ABH

2006, 740, 757.)

 

 Az  Alkotmánybíróság  gyakorlata  tehát  következetes  volt  a

tekintetben,    hogy   a   közszolgálati   jogviszonyok    zárt

rendszerében a felmentési okok és ebből következően a felmentés

indokolási   kötelezettségének  törvényi  szabályozását   olyan

garanciális    kérdésnek    tekintette,    amely    alkotmányos

jelentőséggel bír, amelynek szabályozása az Alkotmány  70/B.  §

(1)    bekezdésében   szabályozott   munkához    való    joggal

összefüggésben az állam intézményvédelmi kötelezettsége  körébe

tartozik.

 

 Az  Alkotmánybíróság ezt a gyakorlatát figyelembe véve arra  a

kérdésre  kereste  a  választ, hogy a közszolgálati  jogviszony

sajátosságain túl, van-e alkotmányos alapja az Mt. hatálya  alá

tartozó  munkavállalók  és  az állam szerveinek  alkalmazásában

álló  tisztviselők  munkaviszonyának megszüntetésére  vonatkozó

szabályozás  alkotmányossági megítélésében az  Alkotmánybíróság

által    alkalmazott   különbségtételnek,   annak,   hogy    az

Alkotmánybíróság  alkotmányos  jelentőséget   tulajdonított   a

köztisztviselők fokozott felmentési védelmének.

 

 4.  A köztisztviselői, kormánytisztviselői jogviszonyok kettős

arculatú  jogviszonyok.  Egyrészt mivel munkavégzésre  irányuló

jogviszonyok   sok   vonatkozásban  a  munkajogi   jogviszonyok

sajátosságaival   rendelkeznek.   Másrészt    e    jogviszonyok

sajátosságait   meghatározza  az   is,   hogy   e   munkavégzés

közhatalommal  rendelkező  állami  szervekben  történik,  és  a

tisztviselők  közhivatalt viselnek, állami  feladatokat  látnak

el, állami, közhatalmi döntéseket hoznak, készítenek elő, ezért

alapvetően közjogi jellegű jogviszonyok.

 

 A     köztisztviselők,    kormánytisztviselők     jogállásának

szabályozása során a törvényhozónak az Alkotmány  70/B.  §  (1)

bekezdésén kívül figyelemmel kell lennie az Alkotmány 70. § (6)

bekezdésében  szabályozott  alapjogra,  a  közhivatal   viselés

jogára is.

 

 Az  Alkotmány  70.  §  (6) bekezdése állampolgári  alapjogként

szabályozza a közhivatal viseléséhez való jogot.

 

 Az   Alkotmánybíróság   több   határozatában   értelmezte    a

közhivatal  viseléséhez  való jog tartalmát.  E  határozataiban

rámutatott  arra,  hogy  ez  az alkotmányos  jog  a  közhatalom

gyakorlásában  való  részvétel általános alapjogát  garantálja.

[39/1997. (VII. 1.) AB határozat, ABH 1997, 263, 275.]

 

 Alkotmányos  tartalmát  tekintve ez az  alapjog  azt  jelenti,

hogy  a  törvényhozó minden magyar állampolgár számára  egyenlő

feltételekkel   köteles  biztosítani   a   közhivatalhoz   való

hozzáférés lehetőségét, és a közhivatal viselése az állampolgár

rátermettségével,    képzettségével   és   szakmai    tudásával

összefüggő  feltételekhez  köthető.  [52/2009.  (IV.  30.)   AB

határozat, ABH 2009, 396, 401-402.]

 

 A  közhivatal  viseléséhez való jog  védelme  elsősorban  arra

terjed  ki,  hogy az állam a közhivatal betöltését nem  kötheti

olyan  feltételhez,  amely  magyar állampolgárokat  alkotmányos

indok  nélkül  kizár  a közhivatal elnyerésének  lehetőségéből,

valamely  állampolgár,  vagy  az  állampolgárok  egy  csoportja

számára   lehetetlenné   teszi   közhivatal   betöltését.    Az

Alkotmánybíróság  értelmezésében a közhivatal  viseléshez  való

jog  alapján  senkinek  nincs Alkotmányból  folyó  alanyi  joga

meghatározott  közhivatal, illetőleg közhivatalok  betöltéséhez

(962/B/1992.  AB határozat, ABH 1995, 627, 629.). A  közhivatal

viseléséhez  való  jog az alkotmányos védelem  körébe  vonja  a

meglévő  kormánytisztviselői jogviszonyokat is azzal, hogy  nem

csupán  a  közhivatal elnyerését, hanem a közhivatal  viselését

részesíti  védelemben.  A  közhivatal viseléséhez  való  jogból

folyó alkotmányos védelem, nem jelenti a közhivatal viselőjének

felmenthetetlenségét.   Ilyen  felmentési   okok   magából   az

Alkotmány  70.  §  (6) bekezdésében foglalt  rendelkezésből  is

levezethetők.  A  közhivatal  viseléshez  való  jog  nem  nyújt

védelmet   a   közszolgálati  jogviszonynak   a   közhivatallal

összefüggő  okból  (pl.:  a közhivatal megszűnése,  tartalmának

átalakulása,  a közigazgatási szerv megszüntetése, átszervezése

következtében,   stb.),   valamint   a   közhivatalt    betöltő

tisztviselő   személyében  rejlő  okok  (pl.:   a   tisztviselő

rátermettségének, képzettségének, szakmai tudásának  hiánya,  a

feladat   ellátására   való  alkalmatlansága)   miatt   történő

megszüntetésével  szemben.  Az  Alkotmány  keretei   között   a

törvényhozó  széles körű szabadsággal rendelkezik a  felmentési

okok  szabályozásában, ez a döntési szabadsága azonban –  amint

arra  az  Alkotmánybíróság az Abh.-ban rámutatott – nem  terjed

odáig,  hogy  a  munkáltatói  jogkör  gyakorlójának  szabad  és

korlátlan   döntési   jogkört  adjon  a   közhivatalt   betöltő

tisztviselő  felmentésére.  A  munkáltatói  jogkör   gyakorlója

számára  a  Ktjt.  8.  §  (1) bekezdésében  biztosított  minden

törvényi   korlátozás   nélküli  szabad   döntési   jogkör   az

Alkotmánybíróság  álláspontja  szerint  alkotmányellenes  módon

korlátozza  az  Alkotmány  70. § (6) bekezdésében  szabályozott

közhivatal  viseléséhez  való jogot. Az  alapjogok  korlátozása

szükségességének    és    arányosságának    megítélésére     az

alkotmánybírósági  gyakorlatban kialakított  teszt  szerint  az

allam  akkor  nyúlhat az alapjog korlátozásának eszközéhez,  ha

másik  alapvető  jog  és szabadság védelme vagy  érvényesülése,

illetve  egyéb alkotmányos érték védelme más módon  nem  érhető

el,  és  az  elérni kívánt cél fontossága és az ennek érdekében

okozott  alapjogsérelem súlya megfelelő arányban áll egymással.

A törvényhozó a korlátozás során köteles az adott cél elérésére

alkalmas legenyhébb eszközt alkalmazni. Alkotmányellenes a  jog

tartalmának   korlátozása,  ha  az   kényszerítő   ok   nélkül,

önkényesen  történik,  vagy  ha a korlátozás  súlya  az  elérni

kívánt   célhoz  képest  aránytalan.  [30/1992.  (V.  26.)   AB

határozat, ABH 1992, 167, 171.]

 

 A  Ktjt.  8. § (1) bekezdésében szabályozott indokolás nélküli

munkáltatói felmentés lehetősége a közhivatalviselés  törvényes

indok    nélküli    megszüntetését    teszi    lehetővé.     Az

Alkotmánybíróság  nem vitatja, hogy az államszervezet  hatékony

működése  indokolhatja a közigazgatásban  dolgozó  tisztviselők

felmentési  lehetőségének könnyítését a korábbi  szabályozáshoz

képest,  ennek  azonban  nem lehet módja  a  munkáltatói  jogok

gyakorlójának korlátlan döntésre való felhatalmazása.  A  Ktjt.

vitatott    rendelkezésében   alkalmazott   törvényi   megoldás

aránytalanul  korlátozza az Alkotmány 70.  §  (6)  bekezdésében

szabályozott alkotmányos alapjogot. Erre nem szolgálhat  alapul

a törvény indokolásában megfogalmazott azon érv, mely szerint a

Ktv.  oly  módon  szabályozta a felmentési  okokat,  amelyek  a

kialakult     bírói     gyakorlat     mellett     gyakorlatilag

alkalmazhatatlanok  voltak.  A törvényhozó  felelősségi  körébe

tartozik   olyan   törvényi  szabályok   megalkotása,   amelyek

összhangot  teremtenek az alkotmányos alapjogok védelme  és  az

állami  célok között, amelyek a kormánytisztviselők alkotmányos

jogainak   védelmét  és  a  kormányzati  célok  megvalósítását,

valamint  a  törvény  céljainak megfelelő bírói  jogalkalmazási

gyakorlat kialakulását egyaránt szolgálják.

 

 Az  államnak  a közhivatal viseléséhez való joggal  összefüggő

intézményvédelmi   kötelezettsége  körébe  tartozik,   hogy   a

közhivatal  viselőjének védelmet nyújtson a munkáltatói  jogkör

gyakorlójának  a  felmentésére  irányuló  önkényes   döntésével

szemben.  A törvényhozó kötelessége olyan garanciális szabályok

megalkotása,  amelyek  biztosítékot  nyújtanak  arra,  hogy   a

kormánytisztviselőket törvényes indokok nélkül,  önkényesen  ne

lehessen hivataluktól megfosztani.

 

 5.   A   Ktjt.   8.  §  (1)  bekezdésébe  foglalt  munkáltatói

felmentésre    vonatkozó    szabályozás    alkotmányellenessége

következik az Alkotmány 2. § (1) bekezdéséből is.

 

 Az  Alkotmánybíróság állandó gyakorlata szerint  az  Alkotmány

2.  § (1) bekezdésében szabályozott jogállamiság egyik elemének

tekinti  a  közigazgatás  törvény alá  rendeltségét.  [először:

56/1991.  (XI. 8.) AB határozat, ABH 1991, 454, 456.; legutóbb:

31/2010. (III. 25.) AB határozat, ABK 2010. március, 247,  253-

254.]

 

 A  közigazgatás  törvény  alá rendeltségének  követelményét  e

határozatok   elsősorban   a   közhatalom   birtokában   hozott

közigazgatási  aktusok  joghoz  kötöttségének  követelményeként

fogalmazták  meg.  Az  Alkotmánybíróság álláspontja  szerint  a

jogállamiság nemcsak a közigazgatás hatósági aktusaival szemben

támasztja   a   joghoz   kötöttség   követelményét,   hanem   a

közigazgatás törvény alá rendeltségének követelménye kiterjed a

közigazgatási  szervek  minden  olyan  aktusára,   amelyben   a

közigazgatás  a  címzettek alapjogait  érintő  döntést  hoz.  A

kormánytisztviselő felmentéséről a munkáltatói jogok gyakorlója

a  munkáltató  közigazgatási szerv nevében hoz  olyan  döntést,

amely  –  a  fentiek alapján – a kormánytisztviselő alkotmányos

jogait  érinti. E döntéssel szemben a közigazgatás törvény  alá

rendeltségéből  fakadó követelmény az, hogy  törvény  határozza

meg   a   munkáltatói   döntés   anyagi   jogi   kereteit.    A

kormánytisztviselő munkáltató általi felmentésének a Ktjt. 8. §

(1)  bekezdésében megállapított szabályai nem  felelnek  meg  a

közigazgatás  jogállamiságból fakadó  törvény  alá  rendeltsége

követelményének sem.

 

 A  közigazgatás törvény alá rendeltségének Alkotmányból fakadó

követelménye    követelményeket   támaszt    a    közigazgatási

feladatokat  ellátó  tisztviselők jogállásának  szabályozásával

szemben   is.   A   közigazgatási   döntések   törvényességének

biztosítása  megkívánja,  hogy a  törvényhozó  a  döntést  hozó

tisztviselők  munkajogi  helyzetének  szabályozása   során   is

teremtse meg azokat a garanciákat, amelyek biztosítják, hogy  a

közigazgatás   nevében   eljáró  tisztviselők   magas   szakmai

színvonalon,  pártpolitikai szempontból semleges módon,  minden

befolyástól   mentesen,  pártatlanul,  kizárólag  a   törvények

alapján  hozzák  meg  döntéseiket. Ennek a  garanciarendszernek

egyik   eleme   a   közszolgálati   jogviszonyok   viszonylagos

stabilitásának biztosítása.

 

 A  kormánytisztviselő felmentése esetén a felmentési okok és a

munkáltatói  indokolási kötelezettség törvényi  szabályozásának

hiánya  a  közigazgatási döntések pártpolitikai  semlegességét,

befolyástól való függetlenségét, pártatlanságát és ezzel együtt

törvényességét is veszélyezteti.

 

 A  közigazgatási  szervezetben dolgozó tisztviselők  szigorúan

hierarchizált szervezetben látják el feladataikat.  Feletteseik

utasításának engedelmességi kötelezettséggel tartoznak. A Ktv.-

nek   a   kormánytisztviselőkre  is  alkalmazandó  38.  §-a   a

törvényesség biztosítása érdekében lehetőséget ad arra, hogy  a

köztisztviselő   megtagadja   a   jogsértő   utasításnak   való

engedelmességet,  és  szabályozza  azt  is,  hogy  a   jogsértő

utasításnak   való  engedelmesség  megtagadása  esetén   miként

mentesülhet a felelősség alól. Azonban abban az esetben,  ha  a

kormánytisztviselő nem élvez felmentési védelmet, a munkáltatói

jogkör  gyakorlója  bármikor, indokolás  nélkül  megszüntetheti

közszolgálati   jogviszonyát,   e   szabályok   is    elvesztik

garanciális  jelentőségüket, mert nem elvárható,  hogy  nyíltan

kiálljon szakmai és jogi álláspontja mellett, ha azzal munkáját

veszélyezteti.

 

 6.  Az  Alkotmánybíróság  álláspontja  szerint  –  a  törvényi

garanciák    hiánya    miatt    –    a    határozatlan    idejű

kormánytisztviselői  jogviszony indokolás nélküli  felmentéssel

való  megszüntetése  esetén  a  munkáltató  esetleges  önkényes

döntésével szemben nem nyújt hatékony jogvédelmet az sem,  hogy

a  tisztviselő  a munkáltatói döntést bíróság előtt  támadhatja

meg.  Az Alkotmány 57. § (1) bekezdése alapján mindenkinek joga

van  ahhoz, hogy valamely perben a jogait vagy kötelezettségeit

a  törvény  által  felállított független és  pártatlan  bíróság

igazságos és nyilvános tárgyaláson bírálja el. Az Alkotmány 57.

§  (1)  bekezdéséből vezette le az Alkotmánybíróság a  hatékony

bírói  jogvédelem követelményét, nevezetesen azt, hogy  a  jogi

szabályozásnak olyan jogi környezetet kell biztosítani, hogy  a

perbe   vitt   jogok  a  bíróság  által  érdemben  elbírálhatók

legyenek.   Ezt  a  követelményt  a  közigazgatási  határozatok

törvényességének   bírói   felülvizsgálatával    összefüggésben

fogalmazta  meg  az  Alkotmánybíróság  39/1997.  (VII.  1.)  AB

határozatának rendelkező részében:

 

 „2.   A   közigazgatási  határozatok  törvényessége   bírósági

ellenőrzésének szabályozásánál alkotmányos követelmény, hogy  a

bíróság  a perbe vitt jogokat és kötelezettségeket az Alkotmány

57.  § (1) bekezdésében meghatározott feltételeknek megfelelően

érdemben   elbírálhassa.   A  közigazgatási   döntési   jogkört

meghatározó  szabálynak megfelelő szempontot vagy  mércét  kell

tartalmaznia,  amely alapján a döntés jogszerűségét  a  bíróság

felülvizsgálhatja.”

 

 E  határozatában az Alkotmánybíróság nyomatékkal  mutatott  rá

arra, hogy az Alkotmány 57. § (1) bekezdésében foglalt eljárási

garanciák  teljesedéséhez önmagában  a  bírói  út  megléte  nem

elegendő,   az  Alkotmány  által  megkövetelt  hatékony   bírói

jogvédelem attól függ, hogy a bíróság mit vizsgálhat  felül.  A

határozat   indokolásában  rámutatott  arra,  hogy  „[a]zok   a

jogszabályok,  amelyek kizárják vagy korlátozzák  azt,  hogy  a

bíróság  a  közigazgatási határozatot felülvizsgálva a  fentiek

szerint   érdemben  elbírálja  a  jogvitát,   ellentétesek   az

Alkotmány 57. § (1) bekezdésével. Ebből az okból nem csupán  az

a jogszabály lehet alkotmányellenes, amely kifejezetten kizárja

a  jogkérdésen  túlmenő bírói felülvizsgálatot,  vagy  annak  a

közigazgatási  mérlegeléssel szemben olyan  kevés  teret  hagy,

hogy  az  ügy  megfelelő alkotmányos garanciák  közötti  érdemi

elbírálásáról  nem beszélhetünk, hanem az olyan jogszabály  is,

amely   az  igazgatásnak  korlátlan  mérlegelési  jogot   adván

semmilyen  jogszerűségi  mércét nem tartalmaz  a  bírói  döntés

számára  sem.”  (ABH 1997, 263, 272.) Az Alkotmány  57.  §  (1)

bekezdéséből  fakadó  ezen  követelmények  irányadók  a   Ktjt.

vitatott  szabálya  alapján keletkező közszolgálati  jogvitákra

nézve  is.  Az  Alkotmány  57. § (1) bekezdésében  szabályozott

általános bírói jogvédelmi garanciákat az Emberi Jogok  Európai

Egyezményének 6. cikk (1) bekezdése is megköveteli.  Az  Emberi

Jogok  Európai  Bírósága,  amely az utóbbi  időkben  folytatott

gyakorlatában  fokozatosan  kiterjesztette  a   6.   cikk   (1)

bekezdésének  alkalmazhatóságát a köztisztviselők közszolgálati

jogvitáira  is [Frydlender v. Franciaország no. 30979/96  2000.

június  27.;  Vilho  Eskelinen  és  társai  v.  Finnország  no.

63235/00  2007.  április  19.; Iordan  Iordanov  és  társai  v.

Bulgária  no.  23530/02 2009. július 2.] a bírósághoz  fordulás

jogának  elemét  képező  fair eljárásból  eredő  követelménynek

tekinti  a  hatékony  bírói felülvizsgálat  követelményét.  Nem

tekinti hatékonynak a bírói jogvédelmet akkor, ha eljárási vagy

anyagi  jogi akadálya van annak, hogy a bíróság önálló,  érdemi

vizsgálatot  végezzen,  a  felek  jogairól  érdemben   döntsön.

[Delcourt  v.  Belgium  1970. január  17.  Series  A  no.  11.;

Barbera, Messegué és Jabardo v. Spanyolország 1988. december 6.

Series A. no 285-C]

 

 Az  Alkotmánybíróság álláspontja szerint a törvényhozó  azzal,

hogy   nem   szabályozta  a  munkáltatói   felmentés   törvényi

feltételeit,   és  lehetőséget  adott  a  döntés  indokolásának

mellőzésére,  aránytalanul korlátozta a kormánytisztviselőt  az

Alkotmány   57.   §  (1)  bekezdése  alapján  megillető   bírói

jogvédelemhez való jogot.

 

 Az  indokolási  kötelezettség  hiánya  miatt  és  a  felmentés

jogszerűségének   elbírálásához   szempontot   adó    szabályok

hiányában, jelentősen leszűkült azoknak az eseteknek a köre  (a

felmentő  határozat semmissége, a felmentési tilalomba ütközés,

egyenlő  bánásmód megsértése, rendeltetésellenes joggyakorlás),

amikor  a  kormánytisztviselő a siker  reményében  fordulhat  a

bírósághoz,  a  bíróság a felmentés jogszerűségét  érdemben  el

tudja  bírálni.  A  Ktjt. szabályozása  alapján  a  munkáltatói

felmentés   kapcsán  keletkező  közszolgálati   jogvitákban   a

felmentés   jogszerűtlenségét  a   kormánytisztviselőnek   kell

bizonyítania.  Ez  alól kivételt jelent az az  eset,  amikor  a

jogvita az egyenlő bánásmód követelményének megsértésén alapul,

ezekben   az   eljárásokban  az  egyenlő  bánásmódról   és   az

esélyegyenlőség előmozdításáról szóló 2003. évi  CXXV.  törvény

19.   §-a   alapján   a   sérelmet   szenvedett   félnek   csak

valószínűsítenie  kell  a  jogsérelmet,  a  munkáltató  köteles

bizonyítani  azt,  hogy  az  egyenlő  bánásmód  követelményének

eleget  tett. Lehetősége van a köztisztviselőnek arra is,  hogy

az  Mt.  4. §-ába ütköző rendeltetésellenes joggyakorlás  miatt

forduljon  a bírósághoz. A Legfelsőbb Bíróság MK 95.  munkaügyi

kollégiumi  állásfoglalásában értelmezte munkáltatói  felmondás

esetén  a  rendeltetésellenes joggyakorlást.  „Az  Mt.  4.  §-a

egyebek   között  kimondja,  hogy  a  törvényben  megállapított

jogokat és kötelezettségeket rendeltetésüknek megfelelően  kell

gyakorolni és teljesíteni. Ez a rendelkezés azt jelenti, hogy a

Munka  Törvénykönyvén  alapuló jogot  nem  lehet  olyan  célból

gyakorolni,  amely  ellentétbe  kerül  a  jog  által  szolgálni

hivatott   céllal.   Mindez   a  munkáltatói   felmondási   jog

gyakorlására  is  irányadó. Ehhez képest az egyébként  fennálló

munkáltatói  felmondási jog gyakorlása  is  jogellenessé  válik

abban  az  esetben, ha bizonyítottan rendeltetésével össze  nem

férő    célból,    esetleg   ártási   szándékkal,    bosszúból,

zaklatásszerűen gyakorolták, illetve ilyen eredményre vezet.”

 

 A  felmentés feltételeit szabályozó jogszabályi rendelkezések,

azaz   a  munkáltatót  megillető  felmentési  jog  rendeltetése

törvényi  meghatározásának hiányában  gyakorlatilag  nem,  vagy

csak  nehezen  bizonyítható,  hogy  a  munkáltató  jogellenesen

döntött,  felmentési joga gyakorlása során ellentétbe került  a

jog rendeltetésével, a jog által szolgálni hivatott céllal.  Az

érdemi  bírói  jogvédelem lehetőségének ez  a  korlátozása  nem

nyújt     valódi,    hatékony    jogvédelmet    a    munkáltató

visszaélésszerű, önkényes döntésével szemben.

 

 A    kormánytisztviselők   indokolatlan    felmentés    elleni

jogvédelmének  a  Ktjt. által teremtett hiánya  miatt  sérelmet

szenved az Alkotmány 54. § (1) bekezdésében szabályozott emberi

méltósághoz  való  jog is. Az Alkotmány e rendelkezése  alapján

minden  embernek veleszületett joga van az emberi  méltósághoz,

amelytől  senkit  nem lehet önkényesen megfosztani.  Az  emberi

méltósághoz való jog a legabsztraktabb alapjog, amely az emberi

személyiség  egészét, az ember jogi státusát védelmezi.  E  jog

alapvető  tartalma, hogy minden embert emberhez méltó  bánásmód

illet  meg,  az  egyén jogosult arra, hogy  a  minden  embernek

kijáró  tisztelettel, az emberi személyiség értékét szem  előtt

tartva bánjanak vele.

 

 Az  emberi méltóságot az állam köteles tiszteletben tartani és

védelmezni.

 

 Az  Alkotmánybíróság  a 64/1991. (XII. 17.)  AB  határozatában

kifejtette:  „Az emberi méltósághoz való jog azt jelenti,  hogy

van  az  egyén  autonómiájának,  önrendelkezésének  egy  olyan,

mindenki más rendelkezése alól kivont magja, amelynél fogva – a

klasszikus megfogalmazás szerint – az ember alany marad, s  nem

válhat  eszközzé vagy tárggyá. A méltósághoz való jognak  ez  a

felfogása  különbözteti  meg  az embert  a  jogi  személyektől,

amelyek  teljesen szabályozás alá vonhatók, nincs érinthetetlen

lényegük.” [ABH 1991, 297, 308.]

 

 A   Ktjt.   8.  §  (1)  bekezdése,  –  amint  az   a   törvény

indokolásából   megállapítható  –  a   kormányzati   törekvések

egyszerűbb   megvalósítása  érdekében  jogi   korlátok   nélkül

lehetőséget  ad  a  kormánytisztviselői  jogviszony  munkáltató

által történő megszüntetésére. Ez a jogi megoldás – amint  arra

az  Alkotmánybíróság a fentiekben rámutatott – magában hordozza

a  közszolgálati  jogviszony önkényes, a munkáltató  szubjektív

megítélésén  alapuló  megszüntetésének  lehetőségét,   amelynek

következtében előre kiszámíthatatlan módon kerülhet veszélybe a

kormánytisztviselőnek és családjának létfenntartása is.  Mindez

feltétlen alárendeltséget, kiszolgáltatott helyzetet  teremt  a

kormánytisztviselő  számára.  Az  Alkotmánybíróság  álláspontja

szerint  a kormánytisztviselőnek ez a kiszolgáltatott helyzete,

az   állami   feladatmegoldás   „eszközeként”   való   kezelése

ellentétes az emberi méltósággal.

 

 A  kifejtettek  alapján  az  Alkotmánybíróság  megállapította,

hogy  a  Ktjt.  8.  §  (1) bekezdés b) pontja alkotmányellenes,

sérti   az   Alkotmány  2.  §  (1)  bekezdésében   szabályozott

jogállamiság  elvét,  a  70/B. § (1) bekezdésében  szabályozott

munkához  való  jogot,  a  70. § (6) bekezdésében  szabályozott

közhivatal  viseléséhez való jogot, az 57. §  (1)  bekezdésében

szabályozott bírósághoz fordulás jogát, és az Alkotmány  54.  §

(1)  bekezdésében szabályozott emberi méltósághoz  való  jogot,

ezért azt megsemmisítette.

 

 Tekintettel arra, hogy az Alkotmánybíróság a Ktjt.  8.  §  (1)

bekezdés b) pontjának alkotmányellenességét az Alkotmány  fenti

rendelkezéseinek   sérelme   miatt   megállapította,    állandó

gyakorlatának  megfelelően  az  indítványozók  által  felhozott

további alkotmányossági kérdéseket nem vizsgálta.

 

 Az  Alkotmánybíróság e határozatában a Ktjt. 8. § (1) bekezdés

b)  pontja  alapján  a  kormánytisztviselők  indokolás  nélküli

felmentésének   alkotmányellenességét   állapította   meg,    a

kormánytisztviselő      indokolás     nélküli      lemondásának

alkotmányosságát  nem  vizsgálta. Mivel  az  „indokolás  nélkül

megszüntetheti”     szövegrész    egyaránt     vonatkozik     a

kormánytisztviselő  lemondására  és  munkáltató  által  történő

felmentésére  is, a Ktjt. 8. § (1) bekezdésének  megfogalmazása

nem  teszi  lehetővé  kizárólag  az  alkotmányellenesnek  ítélt

rendelkezés megsemmisítését, ezért az Alkotmánybíróság az egész

8. § (1) bekezdést megsemmisítette. [ld.: 23/2005. (VI. 17.) AB

határozat, ABH 2005, 261, 269.]

 

 Az  Alkotmánybíróságról  szóló 1989.  évi  XXXII.  törvény  (a

továbbiakban: Abtv.) 42. §-a alapján az Alkotmánybíróság  által

megsemmisített jogszabályi rendelkezés a határozat közzétételét

követő  napon  veszti hatályát. Az Abtv. 43.  §  (4)  bekezdése

alapján  az  Alkotmánybíróság ettől eltérően is meghatározhatja

az  alkotmányellenes jogszabály hatályon kívül  helyezését,  ha

ezt  a  jogbiztonság,  vagy az eljárást kezdeményező  különösen

fontos  érdeke  indokolja. Az Alkotmánybíróság a  megsemmisítés

időpontjának  meghatározása során figyelemmel volt  arra,  hogy

mivel a Ktjt. 10. § (1) bekezdése alapján a kormánytisztviselői

jogviszonyokban  a  Ktv.-nek  a köztisztviselő  lemondására  és

felmentésére vonatkozó 16-17. §-ai nem alkalmazandók,  a  Ktjt.

8.   §   (1)   bekezdésének  megsemmisítése   következtében   a

kormánytisztviselői jogviszony lemondással és felmentéssel való

megszüntetése szabályozatlanul marad. Időt kívánt biztosítani a

jogalkotónak az Alkotmánynak megfelelő szabályok megalkotására,

ezért  a  Ktjt.  8.  §  (1)  bekezdését  a  jövőre  nézve,  úgy

semmisítette meg, hogy az 2011. május 31-én veszti hatályát.

 

 7.  Több  indítványozó vitatja a Ktjt. 61. § (1) bekezdésének,

valamint 62. § (1)-(4) bekezdésének alkotmányosságát. A  61.  §

(1)  bekezdése alapján a munkáltató a Ktjt. hatálya alá tartozó

szerveknél    létesített   határozatlan   idejű   munkaviszonyt

indokolás nélkül szüntetheti meg rendes felmondással.  A  Ktjt.

62.  §-ába  foglalt rendelkezések a Ktjt. hatálya  alá  tartozó

munkaviszonyok   jogellenes  felmondásának   jogkövetkezményeit

szabályozzák.  Az  indítványozók a 62. §  (1)-(4)  bekezdésének

alkotmányossági    vizsgálatát   kezdeményezik,    azonban    a

szabályozás alkotmányellenességét alátámasztó érvelésük csak  a

62. § (1) bekezdésének alkotmányosságát vitatja. Az indítványok

e  szabályozással  összefüggésben  azt  kifogásolják,  hogy  az

érintettek  –  ha  a munkáltató jogellenesen  szüntette  meg  a

munkaviszonyt  –  csak  a törvényben meghatározott  jogsértések

megállapítása esetén, szűk körben kérhetik a bíróságtól eredeti

munkakörben     való     továbbfoglalkoztatásukat.     Az     e

rendelkezésekkel érintett munkavállalók munkaviszonyára a Ktjt.

60.   §-a  alapján  az  Mt.  rendelkezései  alkalmazandók.   Az

indítványozók   álláspontja  szerint   e   szabályok   az   Mt.

szabályaitól  eltérő,  a Ktjt. hatálya alá  tartozó  szervekkel

munkaviszonyban   álló  munkavállalókra  más   munkavállalókhoz

képest hátrányosabb rendelkezéseket tartalmaznak, s ez –  mivel

az   eltérő  szabályozás  azonos  szabályozási  körbe   tartozó

jogalanyokat  érint  –  ellentétes az  Alkotmány  70/A.  §-ában

szabályozott jogegyenlőség követelményével.

 

 Az  Alkotmánybíróság kialakult gyakorlata szerint az Alkotmány

70/A.  §-ában  foglalt  rendelkezést a jogegyenlőség  általános

elvét  megfogalmazó  alkotmányi követelményként  értelmezte.  E

határozataiban   az   Alkotmánybíróság  kifejtette,   hogy   az

Alkotmány  e  rendelkezése az azonos  szabályozási  körbe  vont

jogalanyok   közötti  olyan  alkotmányos  indok   nélkül   tett

megkülönböztetést   tiltja,   amelynek   következtében    egyes

jogalanyok  hátrányos  helyzetbe kerülnek.  Kimondta,  hogy  az

alkotmányi   tilalom   elsősorban  az   alkotmányos   alapjogok

tekintetében  tett  megkülönböztetésekre terjed  ki,  abban  az

esetben,  ha  a  megkülönböztetés nem alapvető alkotmányos  jog

tekintetében      történt,      az      eltérő      szabályozás

alkotmányellenessége akkor állapítható meg, ha az az  Alkotmány

54.  §  (1)  bekezdésében szabályozott emberi méltósághoz  való

jogot  sérti.  Az  Alkotmánynak ez az általános  jogegyenlőségi

követelménye arra vonatkozik, hogy az állam, mint közhatalom, a

jogok és kötelezettségek elosztása során köteles egyenlőkként –

egyenlő  méltóságú  személyként –  kezelni  a  jogalanyokat,  a

jogalkotás során a jogalkotónak mindegyikük szempontjait azonos

körültekintéssel,  elfogulatlansággal és  méltányossággal  kell

értékelnie. [először: 9/1990. (IV. 25.) AB határozat, ABH 1990,

46, 48.; 21/1990. (X. 4.) AB határozat, ABH 1990, 73, 77-78.]

 

 A  Ktjt.  60.  §-a kimondja, hogy a Ktjt. hatálya alá  tartozó

munkáltatóknál foglalkoztatott munkavállalók munkaviszonyára az

Mt.  III.  Rész  XII. fejezetét a Ktjt. 61-63.  §-ában  foglalt

eltérésekkel kell alkalmazni.

 

 Az  Mt.  III.  rész  XII. fejezete a közigazgatási  szerveknél

foglalkoztatott      munkavállalókra      vonatkozó      eltérő

rendelkezéseket  tartalmazza, azaz a  közigazgatási  szerveknél

alkalmazott  munkavállalók esetén maga az Mt. határozza  meg  a

munkaviszonyra  irányadó, az Mt. általános szabályaitól  eltérő

rendelkezéseket.   Az   e   fejezetben   szabályozott    eltérő

rendelkezés     hiányában     a    közigazgatási     szerveknél

foglalkoztatott  munkavállalókra  az  Mt.  általános  szabályai

alkalmazandók.

 

 A  határozatlan  időre szóló munkaviszony rendes  felmondással

való  megszüntetésére  vonatkozó előírásokat  az  Mt.  89.  §-a

szabályozza.  Az  Mt.  89.  §-a  a  határozatlan  időre   szóló

munkaviszony  munkáltató  által  történő  rendes  felmondásával

kapcsolatosan  úgy  rendelkezik,  hogy  a  munkáltató   köteles

felmondását  megindokolni. Az indokolásból a  felmondás  okának

világosan  ki  kell  tűnnie. Vita esetén a felmondás  indokának

valósságát  és  okszerűségét a munkáltatónak kell bizonyítania.

Az Mt. meghatározza azt is, hogy milyen indokok fogadhatók el a

felmondás jogszerű indokaként. Kimondja, hogy felmondás  indoka

csak    a   munkavállaló   képességeivel,   a   munkaviszonnyal

kapcsolatos  magatartásával, illetve a  munkáltató  működésével

összefüggő  ok  lehet.  A  munkáltató  személyében  bekövetkező

jogutódlás  önmagában  nem  szolgálhat  a  határozatlan   idejű

munkaviszony   rendes  felmondással  történő   megszüntetésének

indokául.  A  munkavállaló  munkavégzésére  vagy  magatartására

hivatkozással  történő munkáltatói felmondás előtt  lehetőséget

kell   adni   a   vele   szemben  felhozott  kifogások   elleni

védekezésre,   kivéve,   ha  az  eset   összes   körülményeiből

következően ez a munkáltatótól nem várható el.

 

 A  Ktjt.  61.  §  (1)  bekezdése a Ktjt. hatálya  alá  tartozó

munkáltatóval  munkaviszonyban álló munkáltatók  esetén  azzal,

hogy   lehetővé   teszi   a  munkaviszony   indokolás   nélküli

megszüntetését,  e  munkavállalók tekintetében  megszüntette  a

rendes  felmondás  esetére az Mt. által  biztosított  munkajogi

védelmet.

 

 A  munkaviszony munkáltató által történt megszüntetése  esetén

az eredeti munkakörben való továbbfoglalkoztatás elrendeléséről

az Mt. 100. §-a rendelkezik.

 

 E  szabályok  szerint,  ha  a  bíróság  megállapítja,  hogy  a

munkáltató a munkavállaló munkaviszonyát jogellenesen szüntette

meg,  a  munkavállalót – kérelmére – eredeti munkakörében  kell

továbbfoglalkoztatni. A munkáltató kérelmére a bíróság  mellőzi

a  munkavállaló  eredeti  munkakörbe történő  visszahelyezését,

feltéve,    ha    a   munkavállaló   továbbfoglalkoztatása    a

munkáltatótól  nem  várható  el.  Nincs  mód  a  visszahelyezés

mellőzésére,  ha  a  munkáltató intézkedése a  rendeltetésszerű

joggyakorlás     követelményébe,    az     egyenlő     bánásmód

követelményébe,  illetve felmondási védelembe ütközik,  vagy  a

munkáltató a választott szakszervezeti tisztségviselőre  előírt

munkajogi  védelemben részesülő munkavállaló munkaviszonyát  az

Mt.  28.  §  (1) bekezdésébe, illetve a 96. §-ba  ütköző  módon

szüntette  meg. Az Mt. e rendelkezései szerint az az  általános

szabály,   hogy  a  munkavállalót  a  munkaviszony   jogellenes

megszüntetése esetén kérelmére eredeti munkakörébe vissza  kell

helyezni.  Ezt a bíróság csak akkor mellőzheti, ha a munkáltató

bizonyítja, hogy a munkavállaló továbbfoglalkoztatása tőle  nem

várható el.

 

 A  Ktjt.  62.  §  (1)  bekezdése alapján a Ktjt.  hatálya  alá

tartozó    munkáltatóknál   munkaviszonyban   foglalkoztatottak

munkaviszonyának jogellenes megszüntetése esetén  az  általános

szabály  szerint  az  eredeti munkakörbe való  visszahelyezésre

nincs  mód.  Továbbfoglalkoztatását a munkavállaló  csak  akkor

kérheti, ha

 „a)    a    megszüntetés   a   rendeltetésszerű   joggyakorlás

követelményébe [Mt. 4. §] ütközik, vagy a munkáltató megszegi a

felmondási korlátozásokra vonatkozó rendelkezéseket [Mt. 89.  §

(7)-(8) bekezdés, 90. § (1)-(4) és (6) bekezdés, 91. §], vagy

   b)  a munkáltató a választott szakszervezeti tisztségviselő,

az  üzemi  tanács tagjának (elnökének), illetve a  munkavédelmi

képviselőnek  (munkavédelmi bizottság tagjainak) munkaviszonyát

az  Mt.  28.  §-ba,  a 62/A. §-ba vagy a munkavédelemről  szóló

1993.  évi  XCIII.  törvény 76. §-ának (3)  bekezdésébe  ütköző

módon szüntette meg.”

 

 Megállapítható tehát, hogy a Ktjt. 62. § (1) bekezdése az  Mt.

szabályainál hátrányosabban állapítja meg a hatálya alá tartozó

munkáltatók       által      foglalkoztatott      munkavállalók

munkaviszonyának  jogellenes megszüntetése  esetén  az  eredeti

munkakörbe való visszahelyezés szabályait.

 

 A  vitatott  szabályok az Mt. hatálya alatt álló munkavállalók

– azaz ugyanazon szabályozási körbe tartozó jogalanyok – között

tesznek  a  kormánynak  alárendelt  államigazgatási  szervekkel

munkaviszonyban  álló  munkavállalók hátrányára  különbséget  a

munkajogi  védelem szempontjából. A törvényhozó az Mt.  hatálya

alá  tartozó  más  munkavállalókkal való  összehasonlításban  a

jogok   és   kötelezettségek  elosztásában  nem  mért   egyenlő

mércével,  a  Ktjt.  hatálya alá tartozó  szervezetben  dolgozó

munkavállalókat   nem  kezelte  más  munkavállalókkal   egyenlő

méltóságú    személyként.    E    hátrányos    megkülönböztetés

tekintetében  önmagában az, hogy e munkavállalók  a  kormánynak

alárendelt államigazgatási rendszerbe tartozó szervekkel állnak

munkaviszonyban,   nem  tekinthető  alkotmányosan   elfogadható

indoknak.

 

 E   szabályok   alkotmányellenes  megkülönböztetést   rejtenek

magukban  a  munkáltatók jogai tekintetében  is,  mert  csak  a

munkáltatók  egy  csoportjára nézve állapít  meg  –  az  állami

munkáltatók  számára  alkotmányos  indok  nélkül  privilegizált

helyzetet biztosítva – eltérő jogokat.

 

 Ezért  az Alkotmánybíróság úgy ítélte meg, hogy a Ktjt. 61.  §

(1) bekezdése és 62. § (1) bekezdése alkotmányellenes, sérti az

Alkotmány  70/A. § (1) bekezdésében szabályozott  jogegyenlőség

követelményét, a hátrányos megkülönböztetés tilalmába  ütközik.

Ezért e szabályokat megsemmisítette.

 

                              V.

                              

 1.  Négy  indítványozó kérte a Ktjt. 23.  §  (3)  bekezdés  a)

pontja, valamint a Ktv. 49/E. §-a alkalmazhatóságát kizáró  24.

§  (1)  bekezdés  alkotmányossági vizsgálatát is.  E  szabályok

tekintetében  az  indítványozó által felvetett  alkotmányossági

problémát  az okozza, hogy a Ktv. 49/E. §-a alapján a jubileumi

jutalomra jogosító szolgálati idő számításánál az 1992.  július

1-je  előtt  valamennyi munkaviszonyban töltött időt figyelembe

kell  venni. Addig a Ktjt. 23. § (3) bekezdése csak a  szorosan

vett   állami   szervezetben,  a  Ktv.  és  a  közalkalmazottak

jogállásáról  szóló 1992. évi XXXIII. törvény (a  továbbiakban:

Kjt.)    hatálya   alá   tartozó   munkáltatónál,   bíróságnál,

ügyészségnél  munkaviszonyban töltött időt  minősíti  jubileumi

jutalomra jogosító időnek. Az indítványozók álláspontja szerint

sérti   az   Alkotmány   2.   §  (1)  bekezdéséből   levezetett

jogbiztonság követelményét, szerzett jogokat sért a Ktjt. 23. §

(3)  bekezdése,  amely – a közszolgálati jogviszony  jellegének

megváltoztatásával,   egyik  napról  a   másikra   –   átmeneti

rendelkezések nélkül megváltoztatta a jubileumi jutalomra  való

jogosultság  feltételeit,  és  nem  volt  tekintettel   azokra,

akiknek jogszerzése már folyamatban volt. Az egyik indítványozó

álláspontja  szerint a jubileumi jutalomra vonatkozó  szabályok

megváltoztatása sérti az Alkotmány 70/B. §-ának (2)  bekezdését

is.

 

 Az  Alkotmánybíróság értelmezése szerint: „[a] jogbiztonság  –

többek  között  – megköveteli a megszerzett jogok  védelmét,  a

teljesedésbe    ment,   vagy   egyébként   véglegesen    lezárt

jogviszonyok   érintetlenül   hagyását,   illetve   a   múltban

keletkezett,    tartós   jogviszonyok   megváltoztathatóságának

alkotmányos  szabályokkal való korlátozását.”  [11/1992.  (III.

5.) AB határozat, ABH 1992, 77, 81.]

 

 Ugyanakkor  az  Alkotmánybíróság  rámutatott  az  Alkotmányból

levezetett követelmény értelmezési határaira is: „[a]  szerzett

jogok  védelmének  alkotmányos  jogállamban  szabályként   kell

érvényesülnie, az azonban nem abszolút érvényű és kivételt  nem

tűrő  követelmény. [...] A szerzett jogokkal azonban a  pusztán

elvont   jogi   lehetőségek,  amelyek  még   fennálló   konkrét

jogviszonyokkal   összefüggésben   nincsenek,   csak    távoli,

közvetett  kapcsolatban vannak. Az alkotmányos védelmet  élvező

szerzett  jogok  a már konkrét jogviszonyokban  alanyi  jogként

megjelenő   jogosultságok,   illetőleg   azok   a   jogszabályi

igérvények  és  várományok, amelyeket  a  jogalkotó  a  konkrét

jogviszonyok  keletkezésének  lehetőségével  kapcsol  össze.  A

jogszabályok   hátrányos   megváltoztatása   így   csak   akkor

ellentétes  a  szerzett  jogok  alkotmányos  oltalmával,  ha  a

módosítás a jog által már védett jogviszonyok lefolyásában idéz

elő  a jogalanyokra nézve kedvezőtlen változtatást. [...] A jog

stabilitására,    előreláthatóságára   vonatkozó    alkotmányos

szempont nem jelenti a jogszabályok megváltoztathatatlanságát.”

(731/B/1995. AB határozat, ABH 1995, 801, 805-806.)

 

 Az  Alkotmánybíróság számos határozatában vizsgálta a Ktv.-ben

szabályozott jubileumi jutalom feltételeit módosító jogszabályi

rendelkezések  alkotmányosságát. A 632/B/2002. AB határozatában

a  jubileumi jutalomra vonatkozó szabályozás történeti elemzése

alapján    rámutatott:   „A   jubileumi   jutalomra   vonatkozó

szabályozás  e módosításait végig kísérve megállapítható  az  a

jogalkotói   törekvés,   hogy  a   jubileumi   jutalomra   való

jogosultság  feltételeit megállapító szabályozás  alapvetően  a

jubileumi jutalom funkciójának megfelelően rögzítse a jubileumi

jutalomra  jogosító  jogszerző idő számításának  előírásait.  A

jubileumi  jutalom  a  köztisztviselő által  az  állam,  a  köz

szolgálatában eltöltött hosszú idő elismerésére szolgál.  Ezért

határozza  meg  a Ktv. 49/E. §-a szűkebben a jubileumi  jutalom

megállapításánál figyelembeveendő időt, mint a Ktv. 72. §  (1)-

(2)   bekezdése   a   köztisztviselő   besorolásánál   irányadó

jogviszonyokban   töltött   időket.”   E   határozatában    nem

minősítette  alkotmányellenesnek azt, hogy  Ktv.  49/E.  §-a  a

szövetkezeti  tagsági viszonyban töltött időt  nem  ismerte  el

jubileumi jutalomra jogosító időnek. (ABH 2004, 1620, 1625.)

 

 Az   Alkotmánybíróság   álláspontja   szerint   önmagában    –

tekintettel a jubileumi jutalom rendeltetésére – nem tekinthető

alkotmányellenesnek  az,  hogy a  Ktjt.  a  kormánytisztviselői

jogviszonyban  nem  minden, 1992 előtt munkaviszonyban  töltött

időt,  hanem  csak  a szűkebb értelemben vett közszférában,  az

államapparátusban  (a  Ktv. hatálya alá tartozó  szerveknél,  a

bíróságoknál,  ügyészségeknél) és a Kjt.  hatálya  alá  tartozó

szerveknél  munkaviszonyban eltöltött időt  minősíti  jubileumi

jutalomra jogosító időnek.

 

 A  jubileumi  jutalomra  való jogosultság  akkor  nyílik  meg,

amikor a törvényben meghatározott szolgálati idő letelik, addig

alkotmányos  védelem alatt álló szerzett jog nem keletkezik.  A

jubileumi    jutalomra   való   jogosultság   a   közszolgálati

jogviszonyokat  szabályozó törvényeken és  nem  az  Alkotmányon

alapuló  alanyi jog. Így az arra jogosultaknak a Ktv. szabályai

alapján  nem  keletkezett  az  Alkotmány  védelme  alatt   álló

„várománya”,   a   jogalkotó   nagy  szabadsággal   rendelkezik

feltételeinek    szabályozására   és   megváltoztatására    is.

[Hasonlóan    foglalt    állást    az    Alkotmánybíróság     a

végkielégítéssel   kapcsolatos   határozataiban,   legutóbb   a

174/B/1999.  AB  határozatában (ABH 2005, 870,  877-878.).]  Az

Alkotmánybíróság  több  határozatában  utalt  arra,  hogy  „[a]

jogbiztonság  és  a  szerzett  jog  alkotmányos   védelme   nem

értelmezhető  akként, hogy a múltban keletkezett jogviszonyokat

soha  nem  lehet  alkotmányos szabályozásokkal megváltoztatni.”

[515/B/1997. AB határozat, ABH 1998, 976, 977.; 1011/B/1999. AB

határozat, ABH 2001, 1365, 1370.; 495/B/2001. AB határozat, ABH

2003,  1382,  1390.] Nem sérti a jogbiztonság  követelményét  a

jogosultság  feltételeinek jövőre vonatkozó  olyan  átalakítása

sem,  amely  a  jövőbeni jogosultak számára  esetleg  hátrányos

következményekkel  jár. (174/B/1999. AB  határozat,  ABH  2005,

870, 878.)

 

 Mindezek  alapján az Alkotmánybíróság megállapította,  hogy  a

Ktjt.     jubileumi     jutalomra    vonatkozó     szabályainak

alkotmányellenessége  az Alkotmány 2. § (1)  bekezdése  alapján

nem állapítható meg.

 

 Az  Alkotmánybíróság elutasította azt az indítványt is,  amely

a   Ktjt.   23.   §   (3)   bekezdése   alkotmányellenességének

megállapítását  az  Alkotmány 70/B. § (2)  bekezdésébe  foglalt

azon  szabály  megsértésére hivatkozással  kezdeményezte,  mely

szerint egyenlő munkáért mindenkinek egyenlő bérhez van joga. A

jubileumi jutalom a köztisztviselőnek, kormánytisztviselőnek  a

jogállásukat szabályozó törvények alapján, alanyi jogon járó, a

köz  szolgálatában eltöltött hosszú szolgálati idő elismerésére

szolgáló juttatás, – bár mértéke igazodik az illetményhez – nem

minősül a munkavégzés fejében járó bérnek, illetménynek.  Ezért

az   Alkotmány   70/B.  §  (2)  bekezdésével   alkotmányjogilag

értékelhető   összefüggése  nem  állapítható  meg.   [Hasonlóan

foglalt állást a végkielégítéshez való joggal összefüggésben az

Alkotmánybíróság 1303/B/1996. AB határozatában (ABH 1997,  693,

694.).]

 

 2.  Az  indítványozó a 23. § (3) bekezdésével és a 24.  §  (1)

bekezdésének  „49/E. §” szövegrészével összefüggésben  kifejti:

az    Alkotmány   70/A.   §-ában   szabályozott   jogegyenlőség

követelményébe ütközik az, hogy a köztisztviselői jogviszonyban

állók  esetén  a Ktv. 49/E. §-a alapján változatlan  feltételek

mellett  jár a jubileumi jutalom, akiknek jogviszonya  a  Ktjt.

76.  §  (1)  bekezdése alapján kormánytisztviselői jogviszonnyá

alakult  át,  mások, a Ktv. szabályaihoz képest  korlátozottabb

feltételek  mellett  juthatnak hozzá ehhez  a  juttatáshoz.  Az

indítványozók többsége hasonló érveléssel kéri a Ktjt. 9. § (1)

bekezdés    második    mondata    alkotmányellenességének     a

megállapítását,  mely  szerint  a  felmentési  idő  két  hónap.

Szerintük  a  felmentési  időnek  a  közszolgálatban  eltöltött

időtől  független, a Ktv. szabályaitól eltérő  szabályozása  az

Alkotmány  70/A. §-ába ütközik. Ugyanezen az alapon vitatják  a

Ktjt.-nek a Ktv. egyes rendelkezéseinek alkalmazását kizáró 10.

§ (1) bekezdését is. Az Alkotmánybíróság fentiekben ismertetett

állandó  gyakorlata  szerint  az Alkotmány  70/A.  §-a  alapján

valamely  jogszabályi  rendelkezés  alkotmányellenessége  akkor

állapítható  meg,  ha  az  összehasonlítható  jogosultak,  vagy

kötelezettek, azaz azonos szabályozási körbe tartozó jogalanyok

között  tesz  alkotmányos  indok nélkül  megkülönböztetést.  Az

Alkotmánybíróság  eddigi gyakorlatában  nem  tekintette  azonos

szabályozási   körbe  tartozónak  a  különböző  foglalkoztatási

viszonyokat szabályozó jogállási törvények hatálya alá  tartozó

jogalanyokat. Határozataiban kimondta, hogy önmagában az,  hogy

a különböző foglalkoztatási jogviszonyokat szabályozó törvények

egyes munkajogi intézményeket eltérően szabályoznak, nem jelent

alkotmányellenes   diszkriminációt.   [pl.:    44/B/1993.    AB

határozat, ABH 1994, 574, 575.; 4/1993. (II. 12.) AB határozat,

ABH  1993,  48, 65.; 198/B/1998. AB határozat, ABH  1999,  668,

669.; 170/B/2004. AB határozat, ABH 2008, 2067, 2068-2071.]

 

 A  Ktjt.  hatálybalépését  követően  a  köztisztviselők  és  a

kormánytisztviselők nem tekinthetők azonos  szabályozási  körbe

tartozó jogalanyoknak, így a közszolgálati jogviszonyuk  eltérő

szabályozása  miatt  az  Alkotmány  70/A.  §-ában  szabályozott

jogegyenlőség sérelme nem állapítható meg.

 

 3.   A   Ktjt.  9.  §  (1)  bekezdés  első  mondatába  foglalt

felmentési  időre  vonatkozó  rendelkezést  és  a  Ktv.   egyes

szabályainak alkalmazását kizáró 10. § (1) bekezdését  támadják

az  indítványozók  a  visszaható hatályú  jogalkotás  tilalmába

ütközésük  miatt  is.  Az Alkotmánybíróság  állandó  gyakorlata

szerint   az   Alkotmány   2.  §  (1)   bekezdésében   elismert

jogállamiság  egyik  legfontosabb alkotóeleme  a  jogbiztonság,

amely  –  egyebek  között – megköveteli, hogy  a  jogalanyoknak

meglegyen  a tényleges lehetőségük arra, hogy magatartásukat  a

jog   előírásaihoz   tudják  igazítani,   ennek   érdekében   a

jogszabályok   a   kihirdetésüket  megelőző  időre   nézve   ne

állapítsanak    meg    kötelezettséget,   illetőleg    valamely

magatartást    visszamenőleges   hatállyal   ne    minősítsenek

jogellenesnek.  A  jogbiztonság ezen  alapvető  követelményével

ellentétes  jogalkotás az Alkotmány 2.  §  (1)  bekezdésének  a

sérelmét  eredményezi. [34/1991. (VI. 15.)  AB  határozat,  ABH

1991,  170, 172.; 31/2005. (VII. 14.) AB határozat,  ABH  2005,

675,   679.]   Az  Alkotmánybíróság  gyakorlatában   visszaható

hatályúnak    minősül   a   szabályozás,   ha   a    jogszabály

hatálybaléptetése „(...) nem visszamenőlegesen  történt  ugyan,

de  a  jogszabály rendelkezéseit – az erre irányuló  kifejezett

rendelkezés   szerint  –  a  jogszabály  hatálybalépése   előtt

létrejött  jogviszonyokra is alkalmazni kell”.  [57/1994.  (XI.

17.) AB határozat, ABH 1994, 316, 324.]

 

 A  Ktjt.  ezen vitatott szabályai a jövőre nézve rendelkeznek,

a    hatálybalépésüket    megelőző    időre    kötelezettséget,

jogsértésért való felelősséget, szankciót nem állapítanak meg.

 

 A    Ktjt.    hatálybalépésekor   a   hatálya   alá    tartozó

szervezetekben dolgozó köztisztviselők jogállása  megváltozott,

s  ezzel  megváltozott  a kinevezésükkel  létrejött  jogviszony

tartalma is.

 

 A   visszaható  hatályú  jogalkalmazás  tilalma  azonban   nem

értelmezhető  akként,  hogy a tartós,  határozatlan  időtartamú

jogviszonyok   a   jövőre  nézve  nem   alakíthatók   át,   nem

változtathatók    meg.    Ha    a   jogviszonyok    tartalmának

megváltoztatása   következtében  az  Alkotmány   valamely   más

rendelkezése  (pl.:  a diszkrimináció tilalma),  vagy  valamely

alapvető  jog sérelmet nem szenved, pusztán az Alkotmány  2.  §

(1)  bekezdése  alapján az alkotmányellenesség nem  állapítható

meg. (174/B/1999. AB határozat, ABH 2005, 870, 878.)

 

 Az   indítványozók  álláspontja  szerint  a  Ktjt.  9.  §  (1)

bekezdésében   a  felmentési  idő  tartamának  csökkentése   és

szolgálati  időtől  független, egységes megállapítása  szerzett

jogokat sért.

 

 A   felmentési   időre   való  jogosultság   a   közszolgálati

jogviszony  megszűnésekor  nyílik meg,  akkor  válik  joggá.  A

szerzett  jogok  védelmének  fentiekben  kifejtett  értelmezése

alapján  a  felmentési  idő tartamának  a  jövőbeni  jogosultak

tekintetében  történő  módosítása  nem  jár  a  szerzett  jogok

sérelmével.

 

 Mindezeket  figyelembe véve a Ktjt. 9.  §  (1)  bekezdés  első

mondatának,     valamint     10.     §     (1)     bekezdésének

alkotmányellenessége – az indítványozók által  kifejtett  érvek

alapján  – sem az Alkotmány 70/A. §-a, sem a 2. § (1) bekezdése

alapján nem állapítható meg.

 

 4.   A  szerzett  jogok  védelmére  és  a  visszaható  hatályú

jogalkotás  tilalmára hivatkozással kérik  az  indítványozók  a

Ktjt. 76. § (1) bekezdésének, valamint a 76. § (3) bekezdésében

foglalt  rendelkezések  alkotmányellenességének  megállapítását

is.  Álláspontjuk  szerint  a jogállás  átalakítására  csak  az

érintettekkel  való megegyezés alapján kerülhetett  volna  sor.

Egyik  indítványozó  szerint  sérti  az  Alkotmány  54.  §  (1)

bekezdésében  szabályozott emberi méltósághoz  való  jogot  az,

hogy erről a tényről az érintetteket csak tájékoztatni kell.

 

 A  Ktjt.  e  szabályai szerint a Ktjt. hatálybalépésével  –  a

törvény  erejénél  fogva  – a hatálya  alá  tartozó  szervekben

foglalkoztatott köztisztviselők jogviszonya kormánytisztviselői

jogviszonnyá, szakmai vezetők, főosztályvezetők, osztályvezetők

jogviszonya   a  Ktjt.-ben  szabályozott  vezetői  jogviszonnyá

alakult  át.  A Ktjt. e rendelkezései tartalmukat tekintve  nem

konkrét  jogosultságok és kötelezettségek módosításáról,  hanem

az  államigazgatási szervezetben foglalkoztatottak jogállásának

megváltozásáról       rendelkeznek.      A      közszolgálatban

foglalkoztatottak  jogállását törvény határozza  meg,  törvényi

rendelkezésen alapul annak megváltozása is.

 

 A   státus  átalakulását  kimondó  szabályok  a  jövőre  nézve

változtatják  meg  az  érintettek  jogviszonyait,   a   törvény

hatálybalépését megelőző időre nézve jogi hatással nem  bírnak,

s  mivel  önmagukban jogokat, kötelezettségeket nem állapítanak

meg, szerzett jogokat sem érintenek.

 

 Erre  tekintettel  a  Ktjt.  76. §  (1)  és  (3)  bekezdésének

alkotmányellenessége  az Alkotmány 2. § (1)  bekezdése  alapján

nem állapítható meg.

 

 Egyes    indítványozók   álláspontja   szerint   a    vitatott

rendelkezések  – mivel a jogviszonyok átalakítására  a  törvény

erejénél fogva, az érintettek hozzájárulása nélkül került sor –

sértik  az Alkotmány 54. § (1) bekezdésében szabályozott emberi

méltósághoz való jogot.

 

 Az  Alkotmánybíróság gyakorlatában az emberi méltósághoz  való

jogot  az  „általános személyiségi jog” egyik megfogalmazásának

tekinti,    amelynek   egyik   eleme   az   egyén   cselekvési,

önrendelkezési  szabadsága.  [először:  8/1990.  (IV.  23.)  AB

határozat, ABH 1990, 41, 44.] Az önrendelkezési jogból  vezette

le  a fél perbeli részvételével kapcsolatos rendelkezési jogait

[9/1992. (I. 30.) AB határozat, ABH 1992, 59, 67.; 1/1994.  (I.

7.)   AB   határozat,  ABH  1994,  29,  35-37.],  illetőleg   a

pernyertességből folyó rendelkezési jogát is [4/1998. (III. 1.)

AB  határozat,  ABH  1998,  71,  75-77.].  Az  Alkotmánybíróság

álláspontja  szerint az önrendelkezési jog magába  foglalja  az

egyén    munkajogi   státusának   megváltozásával   kapcsolatos

rendelkezési  jogát  is,  nevezetesen azt,  hogy  hozzájárulása

nélkül  abban jelentős változás ne következhessen be.  Azonban,

amint  arra  az  Alkotmánybíróság a  fentiekben  rámutatott,  a

köztisztviselői  jogviszonyokban –  tekintettel  arra,  hogy  e

jogviszonyok   tartalmát   törvény   határozza    meg    –    a

köztisztviselőnek   ez  a  rendelkezési  joga   törvény   által

korlátozott,   a   jogviszony  keletkezése  tekintetében   arra

korlátozódik, hogy a kinevezést – törvényben foglalt feltételek

mellett  –  elfogadja-e  vagy sem, ha  a  jogviszony  tartalmát

szabályozó   törvényi  rendelkezések  módosítását   nem   tudja

elfogadni,  jogviszonyát  lemondással  megszüntetheti.   Ez   a

rendelkezési      jog     a     köztisztviselői      jogviszony

kormánytisztviselői  jogviszonnyá való  átalakulása  esetén  is

megilleti.   Így  a  vitatott  rendelkezések  tekintetében   az

Alkotmány 54. § (1) bekezdésének az indítványozó által állított

sérelme sem állapítható meg.

 

 Mindezek   alapján  a  Ktjt.  76.  §  (1)  és  (3)   bekezdése

alkotmányellenességének  megállapítására  és   megsemmisítésére

irányuló indítványokat az Alkotmánybíróság elutasította.

 

 5.  Indítványok támadják a Ktv. 60. §-át módosító 66.  §  (17)

bekezdését   is.   E   rendelkezések   a   kormánytisztviselők,

köztisztviselők  munkáltató  általi  jogellenes   felmentésének

jogkövetkezményeit    szabályozzák.    Az    indítványozók    e

szabályozással   összefüggésben  azt  kifogásolják,   hogy   az

érintettek   csak   kivételesen,  a  törvényben   meghatározott

jogsértések megállapítása esetén kérhetik a bíróságtól  eredeti

munkakörben    való    továbbfoglalkoztatásukat.    Az    egyik

indítványozó  szerint  ez  a szabályozás  diszkriminatív,  mert

indokolatlanul kiemeli a köztisztviselőket abból a körből, akik

a  jogsértés megállapítása esetén bármikor kérhetik az  eredeti

munkakörben    való   továbbfoglalkoztatásukat.    Egy    másik

indítványozó  a 4/1998. (III. 1.) AB határozatra hivatkozással,

az  abban hivatkozott alkotmányi rendelkezéseket felhívva, kéri

a  vitatott rendelkezés alkotmányellenességének megállapítását.

Az  Alkotmánybíróság  4/1998. (III.  1.)  AB  határozatában  (a

továbbiakban:  Abh.2.) az Mt. és a Kjt.  azon  szabályainak  az

alkotmányosságát  vizsgálta, amelyek úgy rendelkeztek,  hogy  a

munkáltató   kérelmére  a  bíróság  mellőzi   a   munkavállaló,

illetőleg    közalkalmazott    eredeti    munkakörbe    történő

visszahelyezését,  feltéve, ha a munkáltató a  munkavállalónak,

közalkalmazottnak   a  felmentés  esetén   járó   végkielégítés

kétszeresének megfelelő összeget megfizeti. Az Alkotmánybíróság

úgy ítélte meg, hogy az elbírált szabályozás egyrészt sérti  az

Alkotmány  54.  §  (1) bekezdésében foglalt emberi  méltósághoz

való   jogot,  mert  alkotmányos  indok  nélkül  korlátozza   a

pernyertes  fél perbeli rendelkezési jogát, másrészt  sérti  az

Alkotmány  2.  §  (1)  bekezdését, mert ésszerű  indok  nélkül,

önkényesen  korlátozzák a bíróságot abban, hogy  a  perbe  vitt

jogokat érdemben elbírálja. (ABH 1998, 71, 75-77. )

 

 Az  Alkotmánybíróság 549/B/1999. AB határozatában  (ABH  2007,

1190.)  az  Abh2.-ben  elbírált alkotmányossági  érvek  alapján

ismét  vizsgálta  az Mt. 100. §-ának a munkaviszony  jogellenes

megszüntetésének   jogkövetkezményeire  vonatkozó   szabályait,

valamint a Ktv. 60. §-ának akkor hatályos rendelkezéseit.

 

 A  Ktv.  akkor  hatályos  (lényegében a  Ktjt.  által  történt

módosítását   megelőző)  60.  §-a  –  az  Mt.  fentiekben   már

ismertetett   –  szabályaival  csaknem  azonos  rendelkezéseket

tartalmazott.

 

 Az   549/B/1999.   AB  határozatában  ezzel  a  szabályozással

összefüggésben az Al

 kotmánybíróság  nem  állapította meg az Alkotmány  54.  §  (1)

bekezdésében szabályozott emberi méltósághoz való jog sérelmét,

sem  a 2. § (1) bekezdésének megsértését az Abh2.-ben kifejtett

érvek  alapján. E határozatában kifejtette, hogy bár a törvényi

szabályozás   változatlanul  lehetőséget  ad   arra,   hogy   a

munkáltató  kérelmére a bíróság a munkavállaló (köztisztviselő)

kérelme   ellenére   mellőzze  az   eredeti   munkakörbe   való

visszahelyezését,  ha  a  munkavállaló továbbfoglalkoztatása  a

munkáltatótól nem várható el, s ezzel korlátozza a munkavállaló

perbeli rendelkezési jogát, a korlátozásnak alkotmányos indokai

vannak.  Rámutatott arra, hogy a munkavállalónak  az  Alkotmány

54.  §  (1)  bekezdés  védelme alatt  álló  emberi  méltóságból

levezetett perbeli rendelkezési joga nem abszolút érvényű:  nem

jelenti    azt,    hogy   a   jogsértő   módon    megszüntetett

munkajogviszony   helyreállítására   –   a   munkaügyi   perben

előterjesztett  kérelme  alapján –  minden  körülmények  között

igényt    támaszthat.   Elemzi   a   munkaviszony    jogellenes

megszüntetésének  azon  eseteit, amelyek  fennállása  esetén  a

továbbfoglalkoztatás a munkáltatótól nem várható el. Az eredeti

munkakörbe való visszahelyezés mellőzésére irányuló munkáltatói

kérelem  esetén  a  munkáltató  köteles  bizonyítani,  hogy   a

továbbfoglalkoztatás tőle nem elvárható, és az  eljáró  bíróság

érdemben mérlegelni tudja, hogy a munkáltatói oldalon fennáll-e

olyan  alkotmányos  érdek,  amely a  munkavállaló  rendelkezési

jogának korlátozását indokolja. (ABH 2007, 1190, 1200-1206.)

 

 A  Ktv.-nek  a  Ktjt. 66. § (17) bekezdése által megállapított

60.  §-a  gyökeresen megváltoztatta a közszolgálati  jogviszony

munkáltató    által    történő   jogellenes    megszüntetésének

szankciórendszerét.  A  jogellenes  felmentés  jogkövetkezménye

általános  szabályként a munkáltatót a 60. § (3)-(4)  bekezdése

alapján  terhelő átalány-kártérítési kötelezettség. Az  eredeti

munkakörben    való   továbbfoglalkoztatás   elrendelésére    a

köztisztviselő kérelmére akkor kerülhet sor, ha a munkáltató  a

jogviszony megszüntetésével a törvény által kiemelten védett  –

ezen   belül   egyes  alkotmányos  –  jogok,  illetve   érdekek

sérelmével járó jogellenességet követett el.

 

 A  jogellenesség  ezen  esetein túl a jogellenesen  felmentett

köztisztviselő  számára – eltérően a korábbi  szabályozástól  –

nincs   választási  lehetősége  az  eredeti   munkakörbe   való

visszahelyezés  és  a  kártérítés  között.  A  jogellenességnek

ezeken az esetein kívül a köztisztviselő nem kérheti az eredeti

munkakörbe  való visszahelyezését, és a bíróság sem kötelezheti

a  munkáltatót a jogellenesen felmentett köztisztviselő eredeti

munkakörben való továbbfoglalkoztatására.

 

 Az   Abh2.-ben   megítélt  szabályozáshoz  képest   lényegesen

megváltozott a szankciórendszer jogi konstrukciója,  alapjaiban

változtak  meg  anyagi jogi szabályai. A vizsgált  anyagi  jogi

szabályozással összefüggésben a perbeli rendelkezési jognak  az

Abh2.-ben kifejtett eljárásjogi értelmezése csak a Ktv.  60.  §

(1) bekezdésében szabályozott tényállások esetén – amelyekben a

köztisztviselőnek  választási  lehetősége  van  –  alkalmas   a

szabályozás  alkotmányosságának  megítélésére.  A  60.  §   (1)

bekezdésében   szabályozott,  a   törvényhozó   által   kiemelt

védelemben  részesített jogok sérelme esetén  a  Ktv.  vitatott

szabálya  nem tartalmaz olyan korlátozó rendelkezést,  amelynek

alapján  a  köztisztviselő perbeli rendelkezési  joga  sérelmet

szenvedne,   illetőleg   önkényesen,   ésszerű   indok   nélkül

akadályoznák  a bíróságot abban, hogy a perbe vitt  jogokat  és

kötelezettségeket érdemben elbírálhassa.

 

 A  jogellenes  felmentésnek  a  60.  §  (1)  bekezdésében  nem

szabályozott eseteiben a felmentett köztisztviselőnek nincs  az

anyagi  jogon  alapuló igénye arra, hogy az eredeti  munkakörbe

való   visszahelyezését  kérje  a  bíróságtól.  E   szabályozás

alkotmányossága az Abh2.-ben alkalmazott alkotmányossági  mérce

alapján nem ítélhető meg.

 

 Az   Alkotmány  54.  §  (1)  bekezdéséből  nem  vezethető   le

alkotmányossági  követelmény arra  nézve,  hogy  a  törvényhozó

milyen   módon   szankcionálja   a   közszolgálati   jogviszony

jogellenes  megszüntetését. Az emberi méltósághoz  való  jogból

nem  következik,  hogy  a jogalkotó a közszolgálati  jogviszony

jogellenes megszüntetésének minden esetében köteles biztosítani

a  jogellenesen  felmentett köztisztviselő számára  az  eredeti

munkakörben való foglalkoztatás lehetőségét, de nem  következik

annak   alkotmányellenessége  sem,  ha  kizárólag   kártérítési

szankciót  fűz  a jogviszony jogellenes megszüntetésének  egyes

eseteihez.

 

 Mindezeket  figyelembe  véve  az Alkotmánybíróság  úgy  ítélte

meg,  hogy  a Ktv. 60. §-ának alkotmányellenessége az Abh2.-ben

alkalmazott    alkotmányossági   követelmények   alapján    nem

állapítható meg.

 

 Nem  állapítható  meg  a vitatott szabály alkotmányellenessége

az    Alkotmány   70/A.   §-ának   sérelme   miatt   sem.    Az

Alkotmánybíróság a fentiekben – jelen indokolás V/2.  pontjában

–  rámutatott:  önmagában az, hogy a különböző  foglalkoztatási

jogviszonyokat    szabályozó    törvények    egyes    munkajogi

intézményeket     eltérően     szabályoznak,     nem     jelent

alkotmányellenes diszkriminációt. Így az, hogy a Ktv.  60.  §-a

az   Mt.  100.  §-ától  eltérően  szabályozza  a  közszolgálati

jogviszony jogellenes megszüntetésének jogkövetkezményeit,  nem

sérti  az  Alkotmány  70/A.  §-ában szabályozott  jogegyenlőség

követelményét.

 

 Mindezekre   tekintettel  az  Alkotmánybíróság   úgy   foglalt

állást,   hogy  az  indítványozók  által  felhívott  alkotmányi

rendelkezések  alapján  a Ktv. 60. §-ának  alkotmányellenessége

nem állapítható meg, ezért az indítványokat elutasította.

 

 6.  Az  Alkotmánybíróságnak egy indítvány  alapján  vizsgálnia

kell  a  Ktjt.  15. §-ának alkotmányosságát is. Az indítványozó

szerint  ez  a  rendelkezés  sérti az  Alkotmány  70/B.  §  (4)

bekezdésében szabályozott pihenéshez való jogot, mivel  a  Ktv.

40.  §  (5)  bekezdésében meghatározottnál (160  óra)  hosszabb

időtartamú   (200)  rendkívüli  munkavégzés  elrendelésére   ad

lehetőséget.  Az  Alkotmánybíróság az  Alkotmány  70/B.  §  (4)

bekezdésével  összefüggésében  több  határozatában   rámutatott

arra,  hogy  az  Alkotmány alapvető jogként  fogalmazza  meg  a

pihenéshez,  a  szabadidőhöz,  a  fizetett  szabadsághoz   való

jogokat, de az Alkotmánynak nincs olyan rendelkezése,  amely  a

pihenéshez   való  jog  konkrét  módjait,  illetve  feltételeit

ugyanilyen módon írná elő (1403/B/1991. AB határozat, ABH 1992,

493,   494.;  1029/D/1998.  AB  határozat,  ABH  2001,   1294.;

1030/B/2004. AB határozat, 2005, 1307, 1311.). A  Ktv.  40.  §-

ának  – a kormánytisztviselőkre is irányadó – (2)-(3) bekezdése

a    rendkívüli   munkavégzéssel   azonos   időtartamú    (heti

pihenőnapon,   munkaszüneti  napon  végzett  munka   esetén   a

rendkívüli   munkavégzés  időtartama  kétszeresének  megfelelő)

szabadidő biztosítását írja elő. A Ktjt. 15. §-a pedig arra  ad

lehetőséget,  hogy  a  rendszeresen  rendkívüli  munkát   végző

kormánytisztviselő  számára a rendkívüli  munkavégzés  törvényi

maximumának    megfelelő    időtartamú    szabadidő    átalányt

állapítsanak   meg.   Tekintettel  arra,  hogy   a   rendkívüli

munkavégzés  ellentételezéseként  szabadidőt  állapít   meg   a

törvény,  az  Alkotmány  70/B. § (4) bekezdésében  szabályozott

pihenéshez való jog sérelme nem állapítható meg.

 

 Ezért  a Ktjt. 15. §-a alkotmányellenességének megállapítására

és  megsemmisítésére  irányuló indítványt  az  Alkotmánybíróság

elutasította.

 

 7.   Több   indítványozó  hivatkozik  egyrészt   a   szociális

partnerekkel   való   egyeztetési  kötelezettség   elmulasztása

kapcsán,  másrészt  az indokolás nélküli felmentés  kapcsán  az

Alapjogi  Charta 27., 28. és 30. cikkében foglalt rendelkezések

megsértésére.

 

 Az  Alkotmánybíróság  gyakorlatában „[a]z  Európai  Közösségek

alapító    és    módosító   szerződései   az   Alkotmánybíróság

hatáskörének szempontjából nem nemzetközi szerződések, (...)  e

szerződések, mint elsődleges jogforrások (…) közösségi  jogként

a  belső jog részei, mivel a Magyar Köztársaság 2004. május  1-

jétől  az  Európai Unió tagja. Az Alkotmánybíróság hatáskörének

szempontjából a közösségi jog nem minősül az Alkotmány 7. § (1)

bekezdésében  meghatározott nemzetközi jognak” [72/2006.  (XII.

15.)   AB  határozat,  ABH  2006,  819,  861.].  Erre  az  elvi

álláspontra  helyezkedett  az 1053/E/2005.  AB  határozat  (ABH

2006,  1824, 1828.), 87/2008. (VI. 18.) AB határozat (ABH 2008,

707, 738.) is.

 

 Az  Alkotmánybíróság hatáskörét az Abtv. 1. §-a határozza meg.

Ennek  alapján  az  Alkotmánybíróságnak nincs  hatásköre  annak

vizsgálatára,  hogy  valamely jogszabály  sérti-e  a  közösségi

jogot.   Ezért   az   Alkotmánybíróság   az   indítványokat   e

vonatkozásban  az Ügyrend 29. § b) pontja alapján  –  hatásköre

hiányában – visszautasította.

 

 8.  Az  Abtv.  22. § (2) bekezdése alapján, az indítványnak  a

kérelem  alapjául  szolgáló ok megjelölése  mellett  határozott

kérelmet kell tartalmaznia. Az Alkotmánybíróság az Ügyrend  29.

§  d)  pontja  alapján visszautasítja azt az indítványt,  amely

érdemben  nem  bírálható el. Az Alkotmánybíróság  megállapítja,

hogy  a Ktjt. 35. §-a ellen benyújtott indítvány nem felel  meg

az  Abtv. 22. § (2) bekezdésében foglalt követelményeknek,  így

az érdemi elbírálásra alkalmatlan, ezért visszautasította.

 

 A határozat Magyar Közlönyben való közzététele az Abtv. 41. §-

án alapul.

 

 

Budapest, 2011.02.15

 

                      Dr. Paczolay Péter

                  az Alkotmánybíróság elnöke

                               

       Dr. Balogh Elemér              Dr. Bihari Mihály

       alkotmánybíró                      alkotmánybíró

                              

       Dr. Bragyova András              Dr. Holló András

       alkotmánybíró                előadó alkotmánybíró

                              

       Dr. Kiss László                  Dr. Kovács Péter

       alkotmánybíró                       alkotmánybíró

                              

       Dr. Lenkovics Barnabás           Dr. Lévay Miklós

       alkotmánybíró                      alkotmánybíró

                              

                       Dr. Stumpf István

                         alkotmánybíró

 

 

                 A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!

 

 Az    Alkotmánybíróság    jogszabály   alkotmányellenességének

utólagos vizsgálatára irányuló indítványok alapján – Dr. Bihari

Mihály,  Dr. Paczolay Péter és Dr. Stumpf István alkotmánybírák

párhuzamos indokolásával – meghozta a következő

 

                         határozatot:

 

 1.     Az     Alkotmánybíróság    megállapítja,     hogy     a

kormánytisztviselők jogállásáról szóló 2010. évi LVIII. törvény

8.  § (1) bekezdés alkotmányellenes, ezért azt 2011. május 31-i

hatállyal megsemmisíti.

 

 2.     Az     Alkotmánybíróság    megállapítja,     hogy     a

kormánytisztviselők jogállásáról szóló 2010. évi LVIII. törvény

61.   §-ának   (1)  bekezdése  és  62.  §-ának  (1)   bekezdése

alkotmányellenes, ezért azokat megsemmisíti.

 

 3.  Az  Alkotmánybíróság  a  kormánytisztviselők  jogállásáról

szóló  2010. évi LVIII. törvény 9. § (1) bekezdése, 10.  §  (1)

bekezdése,  15. §-a, 23. § (3) bekezdés a) pontja,  24.  §  (1)

bekezdésének  a  köztisztviselők jogállásáról szóló  1992.  évi

XXIII.  törvény 49/E. §-ának alkalmazását kizáró  rendelkezése,

76.   §  (1)  és  (3)  bekezdése,  valamint  a  köztisztviselők

jogállásáról   szóló   1992.  évi  XXIII.   törvény   60.   §-a

alkotmányellenességének megállapítása és  megsemmisítése  iránt

benyújtott indítványokat elutasítja.

 

 4.  Az  Alkotmánybíróság  a  kormánytisztviselők  jogállásáról

szóló  2010. évi LVIII. törvény 35. §-a alkotmányellenességének

vizsgálata  iránt  benyújtott indítványt, valamint  az  Európai

Unióról  szóló  szerződés  és az Európai  Közösséget  létrehozó

szerződés     módosításáról    szóló    lisszaboni    szerződés

kihirdetéséről szóló 2007. évi CLXVIII. törvénnyel kihirdetett,

az Európai Unió Alapjogi Chartája megsértésének megállapítására

irányuló indítványokat visszautasítja.

 

 Az   Alkotmánybíróság  e  határozatát  a   Magyar   Közlönyben

közzéteszi.

 

 

                           Indokolás

                              

                              I.

                              

 Az  Alkotmánybírósághoz 16 indítványt nyújtottak be,  amelyben

az indítványozók a kormánytisztviselők jogállásáról szóló 2010.

évi  LVIII.  törvény (a továbbiakban: Ktjt.) egésze,  illetőleg

egyes     rendelkezései    alkotmányellenességének     utólagos

vizsgálatát kezdeményezik.

 Az   Alkotmánybíróság  az  indítványokat  az  Alkotmánybíróság

ideiglenes   ügyrendjéről   és  annak   közzétételéről   szóló,

módosított és egységes szerkezetbe foglalt 2/2009. (I. 12.) Tü.

határozat (ABK 2009. január, 3., továbbiakban: Ügyrend)  28.  §

(1)  bekezdése  alapján egyesítette, és egy eljárásban  bírálja

el.  Egyik  indítványozó a Ktjt. 8. § (1)  bekezdés  b)  pontja

alkotmányellenességének megállapítására irányuló  indítványában

kezdeményezte  a köztisztviselők jogállásáról szóló  1992.  évi

XXIII.  törvény  (a továbbiakban: Ktv.) 15. § (1)  bekezdés  e)

pontjába,  az  Állami Számvevőszékről szóló 1989. évi  XXXVIII.

törvény 12. § (1) bekezdés b) pontjába, a bírák jogállásáról és

javadalmazásáról  szóló  1997. évi LXVII.  törvény  57.  §  (1)

bekezdés  i)  pontjába, a közjegyzőkről szóló  1991.  évi  XLI.

törvény   22.  §  (1)  bekezdés  d)  pontjába,  az   ügyészségi

szolgálati  viszonyról  és az ügyészségi  adatkezelésről  szóló

1994.   évi  LXXX.  törvény  25.  §  h)  pontjába,  a  bírósági

végrehajtásról  szóló  1994.  évi  LIII.  törvény  239.  §  (1)

bekezdés  d) pontjába, az Alkotmánybíróságról szóló  1989.  évi

XXXII.   törvény  15.  §  (1)  bekezdés  a)  pontjába  és   (3)

bekezdésébe, valamint a felsőoktatásról szóló 2005. évi CXXXIX.

törvény 91. § (1) bekezdés b) pontjának utolsó mondatába és 96.

§   (10)   bekezdésébe  foglalt  rendelkezések  alkotmányossági

vizsgálatát is. Az Alkotmánybíróság ez utóbbi indítványokat  az

Ügyrend 28. § (2) bekezdése alapján elkülönítette a Ktjt. 8.  §

(1) bekezdés b) pontja alkotmányosságának vizsgálatára irányuló

indítványtól, és külön eljárásban fogja elbírálni.

 

 1.   Bár   a   Ktjt.  egészére  nézve  csak  egy  indítványozó

fogalmazott   meg  kifejezetten  indítványt,  az  indítványozók

többsége  –  a Ktjt. vitatott rendelkezésével összefüggésben  –

olyan   alkotmányossági  problémákra  is  hivatkozik,   amelyek

elbírálása az egész törvény alkotmányossági megítélésére kihat.

 

 1.1.  Az  indítványozók  álláspontja szerint  alkotmányellenes

az,   hogy   az   Országgyűlés  az  érdekképviseleti   szervek,

szakszervezetek   véleményének  kikérése   nélkül,   törvényben

rögzített  egyeztetési  szabályok megsértésével  fogadta  el  a

törvényt.  Az indítványok utalnak arra, hogy a Ktjt.  olyan,  a

munkavállalók  egy jelentős csoportját egyoldalúan  hátrányosan

érintő    rendelkezéseket   tartalmaz,    amelyek    gyökeresen

változtatták  meg  a  közszolgálati  jogviszonyokat.  Az  ilyen

törvények  elfogadásához  az Országos Érdekegyeztető  Tanácsról

szóló 2009. évi LXXIII. törvény (a továbbiakban: OÉTtv.)  3.  §

(2)  bekezdése alapján a kormánynak ki kellett volna kérnie  az

OÉT    véleményét,   illetőleg   a   Ktv.-nek    az    országos

érdekegyeztetésre vonatkozó szabályai alapján, a Ktv. 65/B. §-a

szerint  egyeztetni  kellett volna a  köztisztviselők  országos

érdekképviseleti     szervezeteivel.     Az     érdekegyeztetés

mellőzésével  a  Kormány megsértette az  Alkotmány  35.  §  (1)

bekezdés   b)   pontjában  szabályozott   kötelezettségét.   Az

indítványozók    a    szociális   partnerség   követelményeinek

megsértésével  összefüggésben hivatkoznak  az  Európai  Unióról

szóló  szerződés  és az Európai Közösséget létrehozó  szerződés

módosításáról  szóló lisszaboni szerződés kihirdetéséről  szóló

2007. évi CLXVIII. törvénnyel kihirdetett Európai Unió Alapjogi

Chartájának  (a továbbiakban: Alapjogi Charta) 27-28.  cikkeire

is.

 Az  indítványozók álláspontja szerint a törvény előkészítésére

vonatkozó,  ezen törvényi kötelezettségek megszegése  sérti  az

Alkotmány  2.  §  (1)  bekezdésében  szabályozott  demokratikus

jogállamiság  elvét, az egyik indítványozó  szerint  a  törvény

közjogi érvénytelenségét eredményezi.

 Egy  indítványozó  utal  arra  is,  hogy  a  kormánynak  az  a

magatartása, amellyel „képviselői önálló indítványok mögé bújva

kerüli  meg  az érdekegyeztetésre, véleményeztetésre  vonatkozó

kötelezettségét”,  ellentétes  a  jogállamisággal  és   részben

kiüresíti  az Alkotmány 4. §-a által nevesített szakszervezetek

és   más   szervek  érdekképviseleti  jogosítványait.   Ez   az

indítványozó kifogásolja azt is, hogy figyelmen kívül hagyták a

legfőbb  ügyészt – a jogalkotásról szóló 1987. évi XI.  törvény

28.  §-a  alapján  – megillető véleményezési jogot,  s  ezáltal

sérült  az  ügyészségnek az Alkotmány 51.  §  (1)  bekezdésében

szabályozott jogvédelmi funkciója.

 

 1.2.  Ugyanezen  indítványozók hivatkoznak  arra  is,  hogy  a

Ktjt.  nem  biztosított kellő időt arra, hogy az  érintettek  a

törvény   rendelkezéseit  megismerjék,  és  felkészüljenek   az

alkalmazására,  ezáltal sérelmet szenvedett az Alkotmány  2.  §

(1)   bekezdésében  szabályozott  jogállamiság  elvéből   folyó

jogbiztonság követelménye. A Ktjt. 65. §-ában a hatálybalépésig

biztosított   felkészülési   idő  a  közszolgálatban   dolgozók

jelentős  körének  jogállását alapjaiban megváltoztató  törvény

alkalmazására való felkészüléshez nem elegendő.

 

 2.  Minden  indítványozó  vitatja  a  8.  §  (1)  bekezdés  b)

pontjának    azt    a    rendelkezését,    mely    szerint    a

kormánytisztviselői   jogviszonyt  a  munkáltató   felmentéssel

indokolás  nélkül  megszüntetheti. Több indítványozó  ugyanazon

okok  miatt  a  61.  §  (1) bekezdésének vizsgálatát  is  kéri,

amelynek   alapján  a  Ktjt.  hatálya  alá  tartozó  szervekkel

munkaviszonyban    álló   munkavállalók   határozatlan    idejű

munkaviszonyának megszüntetését teszi lehetővé indokolás nélkül

rendes felmondással.

 

 2.1.    A    közszolgálati   jogviszony   indokolás    nélküli

megszüntethetősége   az   indítványozók   álláspontja   szerint

veszélyezteti  az  „elfogulatlan, pártatlan és  részrehajlástól

mentes”   közigazgatási  tevékenységet.  Kiüresíti  a  jogsértő

utasítás  megtagadására vonatkozó törvényi  garanciákat.  Teret

enged   az  önkényes  munkáltatói  döntésnek.  Ezért  sérti   a

jogbiztonság  követelményét.  Három  indítványozó  szerint   az

indokolás    nélküli    felmentés,   a   jogviszony    önkényes

megszüntetésének lehetősége kiszolgáltatott helyzetbe  hozza  a

kormánytisztviselőket,  ez  sérti  az  Alkotmány  54.   §   (1)

bekezdésében  szabályozott emberi méltósághoz való  jogot.  Más

indítványozók  úgy gondolják, hogy e szabályozás  következtében

csorbát  szenved  a  kormánytisztviselők  vélemény-nyilvánítási

szabadsága, illetőleg jó hírnévhez való joga is.

 

 2.2.  Az  indítványozók kivétel nélkül  hivatkoznak  arra  is,

hogy   ez  a  rendelkezés  sérti  az  Alkotmány  70/A.   §-ában

megfogalmazott  jogegyenlőség  követelményét.   Ésszerű   indok

nélkül  tesz  különbséget  a  Munka Törvénykönyve  hatálya  alá

tartozó  munkavállalók  és a kormánytisztviselők,  illetőleg  a

hasonló   (arra   is  van  példa,  hogy  azonos)  közigazgatási

tevékenységet   végző   közszolgálatban  álló   köztisztviselők

között.  Az egyik indítványozó ebben az összefüggésben felhívja

az Alkotmány 9. § (1) bekezdését is, amelyből szerinte a magán-

és    közszférában    dolgozókkal   való    egyenlő    bánásmód

kötelezettsége is következik. Az egyik indítványozó  szerint  a

vitatott   szabály  az  Alkotmány  70/B.  §-ában   szabályozott

munkához  való  jog alapján tesz különbséget alkotmányos  indok

nélkül   a   munkavállalók  különböző  csoportjai   között,   a

kormánytisztviselők   hátrányára.   Álláspontja    szerint    a

foglalkozottak,   a   munkaviszonyban   és   a    közszolgálati

jogviszonyban   álló  munkavállalók  e  jogviszonyok   alapvető

jellemzőit    tekintve    (a    foglalkoztatási    jogviszonyok

aszimmetrikus   természete,   a  munkáltató   utasítási   joga,

bérfizetési   kötelezettsége,   gondoskodási   és    gondossági

kötelezettségek  sora, a munkavállaló részéről a  rendelkezésre

állás,   a   személyes   munkavégzés,  a  munkatársakkal   való

együttműködési kötelezettség, titoktartási kötelezettség, stb.)

a  jogi  szabályozás  tekintetében  azonos  szabályozási  körbe

tartozónak,   egymással  összehasonlítható  homogén   csoportba

tartoznak.  E  közös jellemzők sorába tartozik az  is,  hogy  a

foglalkoztatási  jogviszonynak  a  munkáltató,  a   munkáltatói

jogkör  gyakorlója  részéről történő  megszüntetése  esetén,  a

munkáltató  döntését indokolni köteles. Rámutat  arra,  hogy  a

jogalkotó  önkényesen emelt ki ebből a szabályozási körből  egy

csoportot,  a  kormánytisztviselőket, akiknek felmentésére  nem

vonatkozik   a  munkáltatói  jogkör  gyakorlójának   indokolási

kötelezettsége.    A   kormánytisztviselői   jogviszonynak    a

munkáltatói  jogkör  gyakorlója által  történő  megszüntetésére

mind   a  munkaviszonyban,  mind  más  hasonló  foglalkoztatási

jogviszonyban    állókhoz    képest   hátrányosabb    szabályok

vonatkoznak.  Ez  a  szabályozás  az  Alkotmány  70/B.   §-ában

szabályozott alapjog tekintetében alkotmányos indok nélkül tett

megkülönböztetést eredményez.

 

 2.3.  Mivel  indokolás hiányában nem várható, hogy  a  bíróság

érdemben  vizsgálja  a felmentés jogszerűségét,  az  indokolási

kötelezettség  hiánya  gyakorlatilag  megszünteti  a  munkajogi

védelmet.   Kiüresíti  az  Alkotmány  57.  §  (1)  bekezdésében

szabályozott  alapvető jogot, a bírósághoz fordulás  jogát.  Az

egyik indítványban kifejtett álláspont szerint ez gyakorlatilag

kizárja  a  bírósághoz fordulás lehetőségét,  és  ez  sérti  az

Alkotmány  57.  § (5) bekezdésében szabályozott  jogorvoslathoz

való   jogot.   Más  indítványozó  szerint  a  hatékony   bírói

felülvizsgálat lehetőségének hiánya sérti az Alkotmány 70/K. §-

át is.

 

 2.4.  Több  indítványozó érvelése szerint a  vitatott  szabály

sérti   az   Alkotmány  2.  §  (1)  bekezdésében   szabályozott

jogállamiságból    fakadó   jogbiztonság   követelményét    is.

Álláspontjuk   az,  hogy  a  jogállamisághoz  hozzátartozik   a

szerzett  jogok tiszteletben tartása. A vitatott szabály  sérti

mindazon  kormánytisztviselők szerzett  jogait,  akik  a  Ktjt.

hatálybalépése  előtt  köztisztviselők voltak,  jogviszonyuk  a

Ktjt.   szabályai   alapján  alakult   át   kormánytisztviselői

jogviszonnyá.  Az  indítványozók hivatkoznak a  731/B/1995.  AB

határozat  (ABH  1995,  801, 805.) azon  megállapítására,  mely

szerint   „(…)   ellentétes  a  ’szerzett  jogok’   alkotmányos

oltalmával,  ha a módosítás a jog által már védett jogviszonyok

lefolyásában   idéz   elő  a  jogalanyokra  nézve   kedvezőtlen

változást”. Felmentésük esetén az indokoláshoz való joguk olyan

várománynak   tekinthető,  amelyre  közszolgálati  jogviszonyuk

keletkezésétől mindvégig joggal tarthattak igényt.

 

 2.5.  Az indítványozók többsége hivatkozik az Alapjogi  Charta

30.  §-ában  foglalt rendelkezés sérelmére is. Egy indítványozó

szerint  az  Európai  Szociális Charta,  valamint  az  Alapjogi

Charta  rendelkezései  a nemzetközi jog általános  szabályainak

tekintendők,   ezért  megsértésük  az  Alkotmány   7.   §   (1)

bekezdésébe ütközik.

 

 2.6.   A   kormánytisztviselői  jogviszony  indokolás  nélküli

megszüntetése az indítványok szerint sérti az Alkotmány 70/B. §

(1)  bekezdésében szabályozott munkához való jogot és a  70.  §

(6)   bekezdésében  szabályozott  közhivatal  viseléséhez  való

jogot, illetőleg az állam ezzel a szabályozással megsértette az

e jogokkal összefüggő intézményvédelmi kötelezettségét.

 

 3.  Az  indítványozók  többsége  támadja  a  Ktjt.  9.  §  (1)

bekezdésének első mondatát, mely szerint a felmentési  idő  két

hónap.  Álláspontjuk szerint a felmentési időnek egységesen,  a

közszolgálatban  eltöltött  időtől függetlenül  és  a  Ktv.-től

eltérően történt meghatározása sérti az Alkotmány 70/A.  §  (1)

bekezdésében   szabályozott  jogegyenlőség   követelményét.   A

felmentési  időnek a Ktjt. hatálybalépése előtt köztisztviselői

jogviszonyban   állt  kormánytisztviselők   felmentésére   való

alkalmazása  sérti  az  Alkotmány 2. §  (1)  bekezdését,  mivel

szerzett  jogokat  von  el,  illetőleg  a  visszaható   hatályú

jogalkotás  tilalmába ütközik. Ugyanezen  érvek  alapján  három

indítványozó  vitatja  a Ktjt. 10. § (1) bekezdését  is,  amely

arról rendelkezik, hogy a Ktv. mely szabályai nem alkalmazhatók

a kormánytisztviselői jogviszony megszűnésére.

 

 4.    Egy    indítványozó   vitatja   a   Ktjt.   15.   §-ának

alkotmányosságát  is.  Szerinte  az  Alkotmányban  szabályozott

pihenéshez   való   jogot   sérti  a   rendkívüli   munkavégzés

időtartamának 200 órára emelése.

 

 5.  Négy indítványozó a Ktjt. 23. § (3) bekezdés a) pontja  és

a     24.     §     (1)    bekezdése    azon    rendelkezésének

alkotmányellenességét     állítja,     mely      szerint      a

kormánytisztviselők  tekintetében  a   Ktv.   49/E.   §-a   nem

alkalmazható. A Ktjt. 23. § (3) bekezdés a) pontja a Ktv. 49/E.

§-ától  eltérően,  annál  hátrányosabban  állapította   meg   a

jubileumi   jutalom  számításánál  figyelembeveendő  szolgálati

időket. Az indítványozók álláspontja szerint alanyi jogon  járó

juttatások  feltételeinek ilyen átmeneti rendelkezések  nélküli

megváltoztatása szerzett jogokat sért, és a visszaható  hatályú

jogalkotás tilalmába ütközik, ezért sérti az Alkotmány 2. § (1)

bekezdését.   Az   egyik  indítványozó   szerint   a   vitatott

szabályozás  ellentétes az Alkotmány 70/B. §  (2)  bekezdésében

szabályozott     egyenlő    munkáért,     egyenlő     jövedelem

követelményével.

 

 6.    Egy    indítványban   kérték    a    Ktjt.    35.    §-a

alkotmányellenességének  megállapítását  is.  Az   indítványból

azonban   nem  állapítható  meg,  hogy  mely  okból  kérik   az

alkotmányossági  vizsgálatot, s az sem, hogy  az  az  Alkotmány

mely rendelkezésébe ütközik.

 

 7.  Két  indítványozó  kéri a Ktjt. 62. §  (1)–(4)  bekezdése,

valamint  a  Ktv.  60.  §-át  módosító  66.  §  (17)  bekezdése

alkotmányellenességének    megállapítását    is.    Az    egyik

indítványozó  álláspontja  szerint  az  a  szabályozás,   amely

szerint  a  munkavállaló  a munkáltató  nyilvánvaló  jogsértése

esetén  is  csak meghatározott esetekben kérheti  a  bíróságtól

eredeti munkakörben való továbbfoglalkoztatását, diszkriminatív

–   sérti  az  Alkotmány  70/A.  §  (1)  bekezdését  –,   mivel

indokolatlanul kiemeli a Ktjt. és a Ktv. hatálya alá tartozókat

abból  a  munkavállalói  körből, akik  jogsértés  megállapítása

esetén  korlátozás  nélkül  kérhetik  eredeti  munkakörbe  való

visszahelyezésüket. A másik indítványozó a 4/1998. (III. 1.) AB

határozatra, valamint az Alkotmány 2. § (1) bekezdésére, a 8. §

(1)-(2)   bekezdésére,  valamint  az  54.  §  (1)   bekezdésére

hivatkozással indokolja álláspontját.

 

 8.  Négy  indítványozó vitatja a Ktjt. 76. §  (1)  bekezdését,

amely  kimondja,  hogy  a törvény hatálybalépésével  a  törvény

hatálya  alá tartozó szerveknél foglalkoztatott köztisztviselők

és  ügykezelők  közszolgálati  jogviszonya  kormánytisztviselői

jogviszonnyá alakul át. Az egyik indítványozó szerint  mivel  a

közszolgálati    jogviszony   átalakítása   kormánytisztviselői

jogviszonnyá   a  korábbi  szabályozáshoz  képest   hátrányosan

módosította    a   jogviszony   tartalmát,    arra    csak    a

köztisztviselőkkel  való megegyezés alapján  kerülhetett  volna

sor.   Így   a   vitatott  szabályozás,  mivel  már   létrejött

jogviszonyokba avatkozott be a jogalkotó, sérti az Alkotmány 2.

§   (1)  bekezdésében  szabályozott  jogállamiságból  következő

szerzett  jogok  védelmének  követelményét,  és  a  8.  §   (1)

bekezdésében   szabályozott,  az  alapvető   jogok   védelmének

követelménye  sem valósul meg. Ugyanezen okból az  indítványozó

alkotmányellenesnek  tartja a Ktjt. 76. §  (3)  bekezdését  is.

Szerinte   egy  már  létrejött  határozott  idejű  munkaviszony

tartalmának   módosítása   a  visszaható   hatályú   jogalkotás

tilalmába ütközik.

 Egy  másik  indítványozó az Alkotmány 54. §-ában  szabályozott

emberi  méltósághoz  való  jogot sértőnek  ítéli  azt,  hogy  a

közszolgálati  jogviszony átalakulásáról csak a  köztisztviselő

tájékoztatásának   kötelezettségét   írja   elő   a    vitatott

szabályozás.

 

                              II.

 

 1)   Az   Alkotmánynak   az  indítványozók   által   felhívott

rendelkezései:

 „2.   §  (1)  A  Magyar  Köztársaság  független,  demokratikus

jogállam.”

 „4.  §  A  szakszervezetek és más érdekképviseletek  védik  és

képviselik   a  munkavállalók,  a  szövetkezeti  tagok   és   a

vállalkozók érdekeit.”

 „7.  §  (1)  A  Magyar  Köztársaság jogrendszere  elfogadja  a

nemzetközi  jog  általánosan  elismert  szabályait,  biztosítja

továbbá  a vállalt nemzetközi jogi kötelezettségek és  a  belső

jog összhangját.”

 „8.  § (1) A Magyar Köztársaság elismeri az ember sérthetetlen

és   elidegeníthetetlen  alapvető  jogait,  ezek   tiszteletben

tartása és védelme az állam elsőrendű kötelessége.

 (2)A   Magyar   Köztársaságban   az   alapvető   jogokra    és

kötelességekre  vonatkozó szabályokat  törvény  állapítja  meg,

alapvető jog lényeges tartalmát azonban nem korlátozhatja.”

 

 „35. § (1) A Kormány

 (…)

 b) biztosítja a törvények végrehajtását;”

 „36.  § Feladatának ellátása során a Kormány együttműködik  az

érdekelt társadalmi szervezetekkel.”

 „40.  §  (3) A minisztériumok és a Kormány alá rendelt szervek

alkalmazottainak  jogállását, díjazását,  továbbá  felelősségre

vonásuk módját külön törvény szabályozza.”

 „51.  §  (1)  A  Magyar  Köztársaság  legfőbb  ügyésze  és  az

ügyészség gondoskodik a természetes személyek, a jogi személyek

és a jogi személyiséggel nem rendelkező szervezetek jogainak  a

védelméről, (…)”

 „54.   §   (1)   A   Magyar  Köztársaságban  minden   embernek

veleszületett  joga  van az élethez és az  emberi  méltósághoz,

amelyektől senkit nem lehet önkényesen megfosztani.”

 

 „57.  §  (1) A Magyar Köztársaságban a bíróság előtt  mindenki

egyenlő,  és  mindenkinek joga van ahhoz, hogy az ellene  emelt

bármely vádat, vagy valamely perben a jogait és kötelességeit a

törvény   által  felállított  független  és  pártatlan  bíróság

igazságos és nyilvános tárgyaláson bírálja el.

 (….)

 (5)  A  Magyar  Köztársaságban  a  törvényben  meghatározottak

szerint   mindenki  jogorvoslattal  élhet  az  olyan  bírósági,

közigazgatási és más hatósági döntés ellen, amely a jogát  vagy

jogos  érdekét sérti. A jogorvoslati jogot – a jogviták ésszerű

időn  belüli elbírálásának érdekében, azzal arányosan – a jelen

lévő   országgyűlési   képviselők  kétharmadának   szavazatával

elfogadott törvény korlátozhatja.”

 „59.  §  (1)  A  Magyar  Köztársaságban mindenkit  megillet  a

jóhírnévhez,  a  magánlakás  sérthetetlenségéhez,  valamint   a

magántitok és a személyes adatok védelméhez való jog.”

 „61.  §  (1)  A Magyar Köztársaságban mindenkinek joga  van  a

véleménynyilvánítás  és  a  szólás  szabadságához,  továbbá   a

közérdekű adatok megismeréséhez, valamint terjesztéséhez.”

 „70.  § (6) Minden magyar állampolgárnak joga van ahhoz,  hogy

rátermettségének,    képzettségének   és   szakmai    tudásának

megfelelően közhivatalt viseljen.”

 „70/A.  §  (1)  A  Magyar Köztársaság biztosítja  a  területén

tartózkodó  minden  személy  számára  az  emberi,  illetve   az

állampolgári  jogokat,  bármely  megkülönböztetés,  nevezetesen

faj,  szín,  nem, nyelv, vallás, politikai vagy  más  vélemény,

nemzeti  vagy  társadalmi  származás, vagyoni,  születési  vagy

egyéb helyzet szerinti különbségtétel nélkül.”

 

 „70/B.  § (1) A Magyar Köztársaságban mindenkinek joga  van  a

munkához, a munka és a foglalkozás szabad megválasztásához.

 (…)

 (4)Mindenkinek  joga  van a pihenéshez, a  szabadidőhöz  és  a

rendszeres fizetett szabadsághoz.”

 „70/K.  §  Az  alapvető  jogok  megsértése  miatt  keletkezett

igények,  továbbá  a  kötelességek teljesítésével  kapcsolatban

hozott   állami   döntések  elleni  kifogások   bíróság   előtt

érvényesíthetők.”

 

 2)  Az  OÉTtv.  3.  §-ának az indítványozók által  hivatkozott

rendelkezései:

 „(2)  Az  OÉT intézményi keretet nyújt a kormány,  valamint  a

munkavállalói   és   munkáltatói   érdekképviseletek    közötti

konzultációnak, ennek keretében

 (…)

 b)   véleményt  formál  a  munkaviszonyt  érintő  legfontosabb

jogszabályokról.

 (3)  A  (2)  bekezdésben  említett kérdések  körébe  tartoznak

különösen

 (…)

 c) a munkajogi szabályozással,

 (…)

 összefüggő,  a  munkavállalók és munkáltatók  jelentős  részét

érintő alapvető kérdések.”

 

 3)  A  Ktv.-nek  az egyeztetési kötelezettséggel kapcsolatosan

hivatkozott – a Ktjt. elfogadásakor hatályos – 65/B. §-a:

 „65/B.  § (1) A közigazgatási szervek – ide nem értve a  helyi

önkormányzatokat -, a köztisztviselők érdekeinek egyeztetése, a

vitás  kérdések tárgyalásos rendezése, megfelelő megállapodások

kialakítása  céljából  a  Kormány, valamint  a  köztisztviselők

országos    munkavállalói   érdek-képviseleti    szervezeteinek

tárgyalócsoportja részvételével Köztisztviselői  Érdekegyeztető

Tanács (a továbbiakban: KÉT) működik.

 (2)  A  KÉT  hatáskörébe az államigazgatásban  foglalkoztatott

köztisztviselők  élet-  és munkakörülményeire,  foglalkoztatási

feltételeire    vonatkozó   tárgykörök    tartoznak.    Ezekkel

kapcsolatban:

 a) a közszolgálati jogviszonnyal összefüggő kérdésekben,

 b)  a  központi  és a társadalombiztosítási költségvetésnek  a

közszolgálati  jogviszonyban  állókat  érintő  rendelkezéseivel

összefüggésben,

 c)  az  igazgatási munkaerővel és személyi juttatásokkal  való

gazdálkodás elvi kérdéseiben, ki kell a véleményét kérni;

 d)  a  Köztisztviselői  Etikai Kódex  szabályait  az  Országos

Önkormányzati  Köztisztviselői Érdekegyeztető Tanáccsal  együtt

állapítja meg és adja ki.

 (3)  A  KÉT  a hatáskörébe utalt ügyekben tájékoztatáskérésre,

illetve javaslattételre jogosult.

 (4)  A  KÉT szervezetének és működésének szabályait a  Kormány

nevében    eljáró    közigazgatási    minőségpolitikáért     és

személyzetpolitikáért     felelős     miniszter      és      az

érdekegyeztetésben  részt vevő munkavállalói  érdek-képviseleti

szervezetek   közötti   megállapodás  tartalmazza.   Titkársági

feladatait a központi közszolgálati hatóság látja el.” (A Ktv.-

nek  ezt  a §-át a Ktjt. 75. § (1) bekezdés t) pontja, a  Ktjt.

hatálybalépésének napjával hatályon kívül helyezte.)

 

 4)   Az   Alapjogi   Charta  indítványozók   által   felhívott

rendelkezései:

                           „27. CIKK

  A munkavállalók joga a vállalkozásnál a tájékoztatáshoz és

                        konzultációhoz

 A  munkavállalók  vagy képviselőik számára  az  uniós  jogban,

valamint    a    nemzeti   jogszabályokban   és    gyakorlatban

meghatározott  esetekben és feltételekkel  biztosítani  kell  a

megfelelő  szintű  és  kellő időben  történő  tájékoztatást  és

konzultációt.

                           28. CIKK

       A kollektív tárgyaláshoz és fellépéshez való jog

 A    munkavállalóknak    és    a    munkaadóknak,    illetőleg

szervezeteiknek   az   uniós   joggal,   valamint   a   nemzeti

jogszabályokkal  és gyakorlattal összhangban  joguk  van  arra,

hogy megfelelő szinten kollektív tárgyalásokat folytassanak, és

kollektív  szerződéseket kössenek, valamint  hogy  érdekütközés

esetén érdekeik védelmében együttesen lépjenek fel, a sztrájkot

is beleértve.”

                           „30. CIKK

        Az indokolatlan elbocsátással szembeni védelem

 Az   uniós  joggal,  valamint  a  nemzeti  jogszabályokkal  és

gyakorlattal  összhangban minden munkavállalónak  joga  van  az

indokolatlan elbocsátással szembeni védelemhez.”

 

 5) A Ktjt-nek az indítványozók által vitatott szabályai:

 „8. § (1) A kormánytisztviselői jogviszonyt

 a) a kormánytisztviselő lemondással,

 b)     a     munkáltató    felmentéssel    indokolás    nélkül

megszüntetheti.”

 „9. § (1) A lemondási idő és a felmentési idő két hónap.”

 „10.  §  (1)  A kormánytisztviselői jogviszony tekintetében  a

Ktv. 6. § (1) bekezdése, a 11. § (1)-(6) bekezdése, a 16-17. §-

a,  17/B.  §-a,  18. §-a, a 19. § (8) bekezdésének  c)  pontja,

19/A.  §  (1)  bekezdésének  i) pontja  és  (4)  bekezdése  nem

alkalmazható.”

 „15.  §  A rendkívüli munkavégzés időtartama évente legfeljebb

kettőszáz  óra  lehet.  A rendszeresen rendkívüli  munkavégzést

teljesítő  kormánytisztviselő számára legfeljebb  évi  huszonöt

munkanap szabadidő átalány állapítható meg.”

 

 „23.    §    (3)   A   jubileumi   jutalomra   jogosító    idő

megállapításánál

 a)  az  e  törvény és a Ktv. hatálya alá tartozó munkáltatónál

munkaviszonyban,     közszolgálati    és    kormánytisztviselői

jogviszonyban eltöltött időt,

 b)  a  Kjt.  hatálya  alá  tartozó  szervnél  munkaviszonyban,

közalkalmazotti jogviszonyban töltött időt,

 c) a hivatásos szolgálati jogviszony időtartamát, továbbá

 d)   a   bíróságnál  és  ügyészségnél  szolgálati  viszonyban,

munkaviszonyban, valamint

 e) a hivatásos nevelő szülői jogviszonyban,

 f)  az e törvény, a Ktv., illetőleg a Kjt. hatálya alá tartozó

szervnél ösztöndíjas foglalkoztatási jogviszonyban,

 g) az állami vezetői szolgálati jogviszonyban

 töltött időt kell figyelembe venni.”

 

 „24.  §  (1)  A kormánytisztviselői jogviszony tekintetében  a

Ktv.  31. §-a, a 34. § (3), (5) és (6) bekezdése, a 40.  §  (5)

bekezdése,  a  41/A.  § (9) bekezdése, a  43.  §  (1)  és  (6),

valamint  (8) bekezdése, a 44. § (1) bekezdése,  a  45.  §  (5)

bekezdése, továbbá a 49/E. § nem alkalmazható.”

 „35.  § A fegyelmi vétséget elkövető szakmai vezetővel szemben

kiszabható fegyelmi büntetések:

 a) megrovás,

 b) hivatalvesztés.”

 „61.  §  (1)  A határozatlan idejű munkaviszonyt a  munkáltató

rendes felmondással indokolás nélkül megszüntetheti.”

 „62.  §  (1)  Ha a bíróság megállapítja, hogy a  munkáltató  a

munkavállaló  munkaviszonyát  jogellenesen  szüntette  meg,   a

munkavállaló  abban az esetben kérheti az eredeti  munkakörében

történő továbbfoglalkoztatását, ha

 a)    a    megszüntetés   a   rendeltetésszerű    joggyakorlás

követelményébe [Mt. 4. §] ütközik, vagy a munkáltató megszegi a

felmondási korlátozásokra vonatkozó rendelkezéseket [Mt. 89.  §

(7)-(8) bekezdés, 90. § (1)-(4) és (6) bekezdés, 91. §], vagy

 b)  a  munkáltató  a választott szakszervezeti tisztségviselő,

az  üzemi  tanács tagjának (elnökének), illetve a  munkavédelmi

képviselőnek  (munkavédelmi bizottság tagjainak) munkaviszonyát

az  Mt.  28.  §-ba,  a 62/A. §-ba vagy a munkavédelemről  szóló

1993.  évi  XCIII.  törvény 76. §-ának (3)  bekezdésébe  ütköző

módon szüntette meg.

 (2)  Az  (1)  bekezdésben foglalt esetben meg kell téríteni  a

munkavállaló elmaradt munkabérét (egyéb járandóságait), továbbá

a   munkaviszony   jogellenes  megszüntetésével  összefüggésben

felmerült  kárát is. Nem kell megtéríteni a munkabérnek  (egyéb

járandóságnak), illetve a kárnak azt a részét, amely  máshonnan

megtérült vagy kellő gondosság mellett megtérülhetett volna.  A

kellő  gondosság elmulasztásának különösen azt kell  tekinteni,

ha  a  munkavállaló  az  állami  foglalkoztatási  szervvel  nem

működik  együtt a munkavégzésre irányuló jogviszony  létesítése

érdekében,  nem köt álláskeresési megállapodást, illetve  az  e

szerv által felajánlott – a foglalkoztatás elősegítéséről szóló

jogszabályban  foglalt  feltételekre  tekintettel  –  megfelelő

munkahelyet   elutasítja,  továbbá  maga  nem   keres   aktívan

munkahelyet.  A  bíróság a kellő gondosság  elmulasztásának  az

elmaradt  munkabér, egyéb járandóságok, illetve a munkavállalói

kár  megtérítésével kapcsolatos következményét az  eset  összes

körülményének mérlegelése alapján állapítja meg.

 (3)  Ha  a munkaviszony (1) bekezdésben foglalt módon  történő

jogellenes  megszüntetése  esetén  a  munkavállaló  az  eredeti

munkakörébe  való  visszahelyezést nem kéri, a  munkaviszony  a

jogellenességet  megállapító határozat  jogerőre  emelkedésének

napján szűnik meg. Ekkor – a (2) bekezdésben foglaltakon  felül

a  bíróság  a munkáltatót – az eset összes körülményeinek,  így

különösen   a   jogsértés  és  annak  következményei   súlyának

mérlegelésével  –  a  munkavállaló  legalább  két,   legfeljebb

tizenkét  havi  átlagkeresetének megfelelő összeg megfizetésére

kötelezi.

 (4)  Ha  a munkaviszonyt nem az (1) bekezdésben foglalt  módon

szüntették  meg  jogellenesen, a munkaviszony a megszüntetésről

szóló  jognyilatkozat  szerinti  időpontban  megszűnik,  de   a

munkavállaló  részére  –  az  eset összes  körülményeinek,  így

különösen   a   jogsértés  és  annak  következményei   súlyának

mérlegelése alapján – legalább két, legfeljebb harminchat  havi

átlagkeresetnek megfelelő átalány-kártérítést kell fizetni.

 (5)  A munkavállalót, ha munkaviszonya nem rendes felmondással

szűnt meg – a (2)-(4) bekezdésben foglaltakon kívül – megilleti

a  munkavégzés alóli felmentés idejére járó átlagkeresete és  a

rendes felmondás esetén járó végkielégítés is.”

 

 „65.  §  E  törvény a kihirdetését követő nyolcadik napon  lép

hatályba.”

 

 „66.  §  (17)  A Ktv. 60. §-a helyébe a következő  rendelkezés

lép:

 60.  §  (1)  Ha  a bíróság megállapítja, hogy a  munkáltató  a

köztisztviselő    közszolgálati    jogviszonyát    jogellenesen

szüntette  meg,  a köztisztviselő abban az esetben  kérheti  az

eredeti munkakörében történő továbbfoglalkoztatását, ha

 a)    a    megszüntetés   a   rendeltetésszerű    joggyakorlás

követelményébe  (Mt. 4. §), illetve felmentési  védelembe  [Mt.

90.  §  (1)  bekezdés]  ütközik, vagy a munkáltató  megszegi  a

felmentési korlátozásokra vonatkozó rendelkezéseket [17. §  (5)

bekezdés], vagy

 b)  a  munkáltató  a választott szakszervezeti tisztségviselő,

illetve  a  munkavédelmi  képviselőnek (munkavédelmi  bizottság

tagjainak) közszolgálati jogviszonyát az Mt. 28. §-ába, vagy  a

munkavédelemről szóló 1993. évi XCIII. törvény 76.  §-ának  (3)

bekezdésébe ütköző módon szüntette meg,

 c)   a   fegyelmi   felelősség  nem  áll  fenn,   vagy   annak

megállapítása esetén a hivatalvesztés fegyelmi büntetés nem áll

arányban az elkövetett fegyelmi vétség súlyával.

 (2)  Az  (1)  bekezdésben foglalt esetben meg kell téríteni  a

köztisztviselő   elmaradt  illetményét  (egyéb  járandóságait),

továbbá a jogviszony jogellenes megszüntetésével összefüggésben

felmerült kárát is. Nem kell megtéríteni az illetménynek (egyéb

járandóságnak), illetve a kárnak azt a részét, amely  máshonnan

megtérült vagy kellő gondosság mellett megtérülhetett volna.  A

kellő  gondosság elmulasztásának különösen azt kell  tekinteni,

ha  a  köztisztviselő  az állami foglalkoztatási  szervvel  nem

működik  együtt a munkavégzésre irányuló jogviszony  létesítése

érdekében,  nem köt álláskeresési megállapodást, illetve  az  e

szerv által felajánlott – a foglalkoztatás elősegítéséről szóló

jogszabályban  foglalt  feltételekre  tekintettel  –  megfelelő

munkahelyet   elutasítja,  továbbá  maga  nem   keres   aktívan

munkahelyet.  A  bíróság a kellő gondosság  elmulasztásának  az

elmaradt    illetmény,    egyéb   járandóságok,    illetve    a

köztisztviselői  kár megtérítésével kapcsolatos  következményét

az eset összes körülményének mérlegelése alapján állapítja meg.

 (3)  Ha  a  közszolgálati jogviszony (1)  bekezdésben  foglalt

módon  történő jogellenes megszüntetése esetén a köztisztviselő

az  eredeti  munkakörébe  való  visszahelyezést  nem  kéri,   a

közszolgálati   jogviszony   a   jogellenességet    megállapító

határozat jogerőre emelkedésének napján szűnik meg. Ekkor  –  a

(2) bekezdésben foglaltakon felül a bíróság a munkáltatót –  az

eset  összes körülményeinek, így különösen a jogsértés és annak

következményei   súlyának  mérlegelésével  –  a  köztisztviselő

legalább   két,   legfeljebb  tizenkét  havi   átlagkeresetének

megfelelő összeg megfizetésére kötelezi.

 (4)  Ha  a  közszolgálati jogviszonyt nem az  (1)  bekezdésben

foglalt  módon  szüntették  meg jogellenesen,  a  közszolgálati

jogviszony  a  megszüntetésről  szóló  jognyilatkozat  szerinti

időpontban  megszűnik, de a köztisztviselő részére  –  az  eset

összes  körülményeinek,  így különösen  a  jogsértés  és  annak

következményei  súlyának mérlegelése alapján  –  legalább  két,

legfeljebb  harminchat havi átlagkeresetnek megfelelő  átalány-

kártérítést kell fizetni.”

 

 „76.  §  (1) E törvény hatálybalépésével az 1. §-ban felsorolt

szerveknél   foglalkoztatott  köztisztviselők   és   ügykezelők

közszolgálati  jogviszonya kormánytisztviselői jogviszonnyá,  a

szakmai  vezetők  jogviszonya e törvény  szerinti  jogviszonnyá

alakul  át. Az érintetteket e tényről a törvény hatálybalépését

követő   hatvan   napon   belül  az  államigazgatási   szervnek

tájékoztatnia kell.

 (…)

 (3)   E   törvény  hatálybalépésével  az  1.  §-ban  felsorolt

szerveknél  foglalkoztatottak esetében a Ktv. 31. §-a  szerinti

főosztályvezetői, főosztályvezető-helyettesi és  osztályvezetői

megbízás   e   törvény   erejénél  fogva   határozatlan   idejű

főosztályvezetői, főosztályvezető-helyettesi és  osztályvezetői

munkakörré  alakul  át. Az érintetteket  e  tényről  a  törvény

hatálybalépését  követő harminc napon belül az  államigazgatási

szervnek tájékoztatnia kell.”

 

 6)  A  Ktv.-nek  a  köztisztviselői  jogviszony  megszűnésére,

valamint a felmentésre vonatkozó szabályai:

 „15. § (1) A közszolgálati jogviszony megszűnik:

 a) a kinevezésben foglalt határozott idő lejártával,

 b) a köztisztviselő halálával,

 c)  e  törvény  erejénél  fogva az e törvényben  meghatározott

esetekben,

 d)   az   igazságügyért  felelős  miniszter   által   vezetett

minisztériumba  beosztott  bíró, illetve  ügyész  minisztériumi

beosztásának megszűnésével,

 e) a 70. életév betöltésével,

 f)   prémiumévek   programban  történő  részvétel,   illetőleg

különleges foglalkoztatási állományba helyezés esetén  az  erre

vonatkozó külön törvény szabályai szerint,

 g) a közigazgatási szerv jogutód nélküli megszűnésével,

 h)     a    köztisztviselő    politikai    vezetővé    történő

megválasztásával, illetve kinevezésével.

 (2) A közszolgálati jogviszony megszüntethető:

 a) a felek közös megegyezésével,

 b)   áthelyezéssel   a  kormányzati  szolgálati,   illetve   a

közalkalmazotti    vagy   hivatásos   szolgálati    jogviszonyt

szabályozó jogszabályok hatálya alá tartozó szervekhez,

 c) lemondással,

 d) felmentéssel,

 e) azonnali hatállyal a próbaidő alatt,

 f) hivatalvesztés fegyelmi büntetéssel.

 (3)  A közigazgatási szerv a közszolgálati jogviszonyt a Munka

Törvénykönyve  10.  § (1) bekezdése alapján azonnali  hatállyal

felszámolja,    és    az    érvénytelenség   jogkövetkezményeit

alkalmazza,

 a)  ha  a  köztisztviselő a 12/A. § (3)  bekezdésében  foglalt

kötelezettségének  ismételt szabályszerű  felhívásra  sem  tesz

eleget,  és  nem bizonyítja, hogy a kötelezettség  elmulasztása

menthető ok következménye,

 b)  ha  a  foglalkoztatást kizáró és a  12/A.  §  (1)  és  (2)

bekezdése  alapján  vizsgálandó ok  fennállását  a  munkáltatói

jogok gyakorlója a bűnügyi nyilvántartó szerv által az igazolás

céljából  kiállított  hatósági  bizonyítvány  tartalma  alapján

megállapítja, vagy az egyéb módon a tudomására jut.

 (4)  A  közszolgálati jogviszony (3) bekezdésben meghatározott

okból  történő  megszűnése esetén a köztisztviselőt  felmentési

idő  és  végkielégítés nem illeti meg. A megszüntetés  okát  és

jogkövetkezményeit közölni kell a köztisztviselővel.

 (5)  Ha  a  közszolgálati jogviszony a 15. § (1)  bekezdés  g)

pontjában   foglaltak  alapján  szűnik  meg,  a  köztisztviselő

részére  a  felmentés  esetén meghatározott  munkavégzés  alóli

mentesítési idejére járó átlagkeresetnek megfelelő összeget  ki

kell  fizetni, kivéve, ha felmentés esetén a munkavégzés  alóli

mentesítés időtartamára a köztisztviselő illetményre nem  lenne

jogosult.

 (6)  A  15.  §  (1)  bekezdés g) pont  szerinti  közszolgálati

jogviszony  megszűnésének időpontját  közvetlenül  megelőző,  a

köztisztviselőre  irányadó felmentési idővel  azonos  időtartam

alatt  a  20/A. § (3)-(4) bekezdésének megfelelő alkalmazásával

meg kell kísérelni a köztisztviselő számára másik közigazgatási

szervnél      képzettségének,      besorolásának      megfelelő

köztisztviselői állás felajánlását.”

 

 „17.   §   (1)   A  közszolgálati  jogviszonyt  a   munkáltató

felmentéssel indokolás nélkül megszüntetheti.

 (2)   A   közszolgálati  jogviszonyt  felmentéssel  meg   kell

szüntetni, ha

 a) a közigazgatási szerv jogutód nélkül megszűnik;

 b) a köztisztviselő feladatai ellátására alkalmatlan;

 c)  a vezetői megbízás visszavonását követően a köztisztviselő

más  köztisztviselői  munkakörben való  továbbfoglalkoztatására

nincs  lehetőség  vagy  a  munkáltató által  felajánlott  másik

köztisztviselői munkakört a köztisztviselő visszautasítja  [31.

§ (9) bekezdés];

 d)  az  öregségi nyugdíjra jogosult vagy rokkantsági (baleseti

rokkantsági)  nyugdíjban  részesülő köztisztviselő  e  jogcímen

felmentését kezdeményezi;

 e)  a  rokkantsági  (baleseti rokkantsági)  nyugdíjjogosultság

(9)  bekezdés  szerinti feltételeivel rendelkező köztisztviselő

azt kérelmezi;

 f)    az   előrehozott   öregségi   nyugdíjjogosultság   egyéb

feltételeivel   a   felmentési   idő   leteltekor    rendelkező

köztisztviselő a (10) bekezdés szerint kérelmezi.

 (3)   A  munkáltató  a  (2)  bekezdésben  foglalt  esetben   a

felmentést  köteles megindokolni. Az indokolásból  a  felmentés

okának  világosan  ki  kell  tűnnie  és  a  munkáltatónak  kell

bizonyítania, hogy a felmentés indoka valós és okszerű.

 (4)  A  közigazgatási  szerv vezetője  a  közigazgatási  szerv

hivatali  szervezetében történő, 17/B. § (2) bekezdése szerinti

felmentésről a közigazgatási szervnél képviselettel  rendelkező

munkavállalói  érdek-képviseleti  szerv  véleményének  kikérése

után dönthet.

 (5)  Ha a közigazgatási szerv jogutód nélkül szűnik meg, akkor

a közszolgálati jogviszony megszüntetésével, valamint a 20/A. §

(2),  (5)  bekezdésében meghatározott feladatokkal  kapcsolatos

munkáltatói   intézkedéseket  –  ha  jogszabály  eltérően   nem

rendelkezik – a megszűnő közigazgatási szerv hozza meg.

 (6)   Ha   a   (2)   bekezdés   b)   pontjában   meghatározott

alkalmatlanság egészségügyi ok következménye, a köztisztviselőt

akkor  kell  felmenteni, ha a hivatali szervezetben vagy  annak

irányítása  alatt álló közigazgatási szervnél a képzettségének,

besorolásának  és  egészségi állapotának megfelelő  betöltetlen

munkakör nincs, vagy ha az ilyen munkakörbe való áthelyezéséhez

a köztisztviselő nem járul hozzá.

 (7)   Ha   a   (2)   bekezdés   b)   pontjában   meghatározott

alkalmatlanság    nem   egészségügyi   ok   következménye,    a

köztisztviselő akkor menthető fel, ha feladatainak ellátására a

munkáltató minősítési eljárásban alkalmatlannak minősítette.

 (8)  A  (2)  bekezdés  d) és e) pontjában foglalt  jogcímen  a

köztisztviselő kezdeményezésére csak egy alkalommal kötelező  a

felmentés.

 (9)  Ha  a  köztisztviselő rokkantsági (baleseti  rokkantsági)

nyugdíj  iránti  igényét érvényesíti és ezen  eljárás  során  a

rokkantság  (baleseti  rokkantság)  tényéről  és  a   szükséges

szolgálati  idő  megszerzéséről az illetékes nyugdíjbiztosítási

igazgatási  szerv  értesíti,  akkor  az  általa  kezdeményezett

ellátás igénybevétele érdekében a közszolgálati jogviszonyát  –

kérelmére  – a (2) bekezdés e) pontja alapján felmentéssel  meg

kell szüntetni.

 (10)   Az   előrehozott   öregségi  nyugdíj   megállapításához

szükséges szolgálati időt a nyugdíjbiztosítási igazgatási szerv

külön jogszabály szerinti határozatával kell igazolni.”

                              

                             III.

 

 Az  Alkotmánybíróságnak az indítványok alapján elsőként  abban

a  kérdésben  kell  állást foglalnia, hogy  megállapítható-e  a

törvény  egészének alkotmányellenessége az indítványozók  által

felsorakoztatott érvek alapján.

 

 1.  Az  Alkotmánybíróság  számos  határozatában  vizsgálta   a

törvényben   előírt   véleményezési  jog   jogosultjával   való

egyeztetés       mellőzésével      meghozott       jogszabályok

alkotmányellenességét az Alkotmány 2. § (1) bekezdése alapján.

 

 Az  Alkotmány 2. §-ának (1) bekezdése kimondja, hogy a  Magyar

Köztársaság demokratikus jogállam. Az Alkotmánybíróság  nemcsak

akkor  állapítja  meg az alkotmányellenességet,  ha  valamilyen

jogszabály    tartalma    sérti   az    Alkotmány    valamelyik

rendelkezését, hanem a jogállamiság sérelme alapján  akkor  is,

„ha   a   jogalkotási  eljárás  során  olyan  súlyos   eljárási

szabálytalanságot  követtek  el,  amely  a  jogszabály  közjogi

érvénytelenségét  idézte  elő,  illetőleg  amely  másként   nem

orvosolható,  csak  a jogszabály megsemmisítésével.”  [52/1997.

(X. 14.) AB határozat, ABH 1997, 331, 345.]

 

 Ennek   megfelelően  az  Alkotmánybíróságnak  az   indítványok

alapján  vizsgálnia  kellett,  hogy  megállapítható-e  a  Ktjt.

alkotmányellenessége azért, mert a Kormány az OÉTtv. 3.  §  (2)

bekezdésében, illetőleg a Ktv.-nek – a Ktjt. elfogadásakor  még

hatályban  volt  –  65/B. §-ában szabályozott  érdekegyeztetési

kötelezettségének nem tett eleget.

 

 Az  Alkotmánybíróság kezdetektől fogva következetesen követett

gyakorlata szerint önmagában az az eljárási mulasztás,  hogy  a

jogalkotási  eljárás során a jogszabály előkészítője  nem  tett

eleget   a  jogalkotásról  szóló  1987.  évi  XI.  törvény   (a

továbbiakban: Jat.) szerinti egyeztetési kötelezettségének, – a

Jat.    szerinti   vélemény-nyilvánítási   joggal    rendelkező

szerveknek  nem  volt  módjuk a vélemény-nyilvánításra,  –  nem

érinti  az  adott  törvény  érvényességét.  Ez  a  körülmény  a

jogszabály  előkészítők,  illetőleg  a  jogalkotó  felelősségét

alapozza   meg,   de   nem   teszi   az   elfogadott   törvényt

alkotmányellenessé.  [először: 352/B/1990.  AB  határozat,  ABH

1990, 228, 229.; 496/B/1990. AB határozat, ABH 1991, 493,  495-

496.;  megerősítései például: 14/1992. (III. 30.) AB határozat,

ABH 1992, 338, 342.; 54/1996. (XI. 30.) AB határozat, ABH 1996,

173,  195.;  50/1998. (XI. 27.) AB határozat,  ABH  1998,  387,

395.; 39/1999. (XII. 21.) AB határozat, ABH 1999, 325, 349.]

 

 Az  50/1998.  (XI.  27.) AB határozatban összefoglalva  addigi

gyakorlatát  az  Alkotmánybíróság –  a  7/1993.  (II.  15.)  AB

határozat    (ABH   1993,   418,   419-420.)   megállapításaira

támaszkodva  –  kifejtette, hogy a hatalmi ágak  elválasztására

épülő    államszervezetben   szükséges   az   állami   és    az

érdekképviseleti   funkciók  pontos   elhatárolása,   ezért   a

jogalkotó  tevékenység  –  mint közhatalmi  tevékenység  –  nem

tehető függővé közhatalommal nem rendelkező szakszervezetek  és

egyéb szervezetek állásfoglalásaitól. Rámutatott arra is,  hogy

nem  minősül  súlyos  eljárási szabálytalanságnak  és  így  nem

eredményez közjogi érvénytelenséget, ha jogszabály előkészítése

során  a jogalkotó az érintett közhatalmi jogosítványokkal  nem

rendelkező  szervektől  nem  kér  véleményt,  mert   az   ilyen

vélemények beszerzése a jogszabály közjogi érvényességének  nem

feltétele. (ABH 1998, 387, 396-397.)

 

 Némi  fordulatot  hozott az Alkotmánybíróság  gyakorlatában  a

30/2000. (X. 11.) AB határozat, amelyben közjogi érvénytelenség

miatt  alkotmányellenesnek  ítélte  és  megsemmisítette  azt  a

kormányrendeletet,  amelyet a törvényben  vélemény-nyilvánítási

joggal  felruházott  Országos Környezetvédelmi  Tanáccsal  való

egyeztetés    nélkül   fogadtak   el.   E   határozatában    az

Alkotmánybíróság  „arra  az álláspontra  helyezkedett,  hogy  a

jogszabály   által   kifejezetten  és  konkrétan   megnevezett,

egyetértési,   illetve   véleményezési   jogkörrel   rendelkező

szervezetek   –   a   demokratikus  döntéshozatali   eljárásban

betöltött   szerepük   miatt   az   egyeztetési   kötelezettség

vonatkozásában   –  közhatalminak,  így  a  jogalkotó   számára

megkerülhetetlennek  minősülnek”  (ABH  2000,  202,  206.).  Az

Alkotmány 2. § (1) bekezdésével összefüggésben hangsúlyozta: „A

jogállamiság  részét képező döntéshozatali  eljárási  szabályok

megsértése  a  döntés közjogi érvénytelenségét  eredményezheti.

Ellenkező  esetben  maga  a demokratikus  rendszer  veszíti  el

legitimációját,  hiszen  a  különböző  társadalmi   részérdekek

megjelenítésére  és  összehangolására nem  nyílik  mód,  így  a

konszenzus  elérése  eleve lehetetlen. Amennyiben  pedig  külön

törvény  ír  elő  konkrét  és  intézményesített  véleménykérési

kötelezettséget, akkor annak elmulasztása olyan, a  jogalkotási

eljárásban  elkövetett  súlyos  szabálytalanságnak  minősülhet,

amely  adott  esetben a jogállamiság alkotmányos  követelményét

közvetlenül  veszélyezteti,  és a törvénysértő  módon  alkotott

jogszabály  közjogi  érvénytelenségét  eredményezheti.  Azt   a

kérdést,  hogy  a külön törvényekben meghatározott  jogalkotási

eljárási  szabály megszegése súlyosságánál fogva adott  esetben

eléri-e  az  alkotmánysértés szintjét,  az  Alkotmánybíróságnak

eseti mérlegeléssel kell eldöntenie.”(ABH 2000, 202, 207.)

 

 A   7/2004.  (III.  24.)  AB  határozatában,  –  amelyben   „a

befektetők és a betétesek fokozott védelmével kapcsolatos egyes

törvények   módosításáról   szóló”,   az   Országgyűlés   által

elfogadott,     de    még    ki    nem    hirdetett     törvény

alkotmányellenességét  vizsgálta  –  ezt   a   határozatot   az

Alkotmánybíróság   nem   tekintette   precedensnek,   és    nem

állapította meg a törvény közjogi érvénytelenségét amiatt, hogy

azt   a   Pénzügyi  Szervezetek  Állami  Felügyelete  elnökének

törvényben   biztosított  véleményezési  jogának   mellőzésével

fogadták el.

 

 E  határozatában az Alkotmánybíróság megállapította,  hogy  „a

törvényalkotási    eljárás    ügydöntő,    érdemi    része    a

törvényjavaslat  benyújtásával  kezdődik,  annak  nem  eleme  a

törvénytervezet elkészítése, s ugyanígy kívül  esnek  rajta  az

előkészítés     során     lefolytatott     egyeztetések      és

véleményeztetések. Mindezekből következően az Mtv. tervezetének

előkészítése   körében  az  előterjesztő   által   lefolytatott

eljárások nem részei az érdemi törvényalkotási eljárásnak,  így

az  esetlegesen elmulasztott vagy nem megfelelően  lefolytatott

egyeztetések  nem minősülhetnek olyan jellegű szabályszegésnek,

amelyek  a  törvény közjogi érvénytelenségét  eredményezik.  Ez

csak  abban  az  esetben fordulhatna elő, ha a  törvényjavaslat

tárgyalása  során  lenne olyan, az Alkotmány,  törvény  vagy  a

Házszabály  által  kötelezően  előírt  egyeztetés,  amelyet  az

Országgyűlés  a  saját eljárásában elmulaszt.” (ABH  2004,  98,

105.)

 

 Az  Alkotmánybíróság azóta is több határozatában  vizsgálta  a

törvényben szabályozott érdekegyeztetés mellőzésével elfogadott

törvények   alkotmányellenességét,  és  a   közhatalommal   nem

rendelkező  érdekképviseleti szervekkel való egyeztetés  hiánya

miatt nem állapította meg a törvények közjogi érvénytelenségét.

[29/2006.  (VI.  21.)  AB határozat, ABH 2006,  396,  404-406.;

87/2008.  (VI.  18.)  AB határozat, ABH  2008,  707,  725-727.;

109/2008. (IX. 26.) AB határozat, ABH 2008, 886, 900-903.]

 

 Az  Alkotmánybíróság  124/2008.  (X.  14.)  AB  határozatában,

amelyben  a  köztársasági elnök indítványa  alapján  az  OÉTtv.

alkotmányosságának   előzetes   kontrollját   végezte   el,   a

közhatalom gyakorlására Alkotmányban adott felhatalmazás hiánya

miatt ítélte alkotmányellenesnek az OÉT számára a jogalkotásban

biztosított egyetértési jogot. Megállapította azt is,  hogy  az

OÉT-et a jogalkotásban megillető konzultatív jogosítványok  nem

tekinthetők közhatalmi jogosítványoknak. (ABH 2008, 988, 996.)

 

 Az   OÉT-hez   hasonlóan  a  Ktv.  65/B.  §-ában  szabályozott

Köztisztviselői Érdekegyeztető Tanács sem tekinthető közhatalmi

jogosítványokkal rendelkező érdekegyeztető szervnek.

 

 Az   Alkotmánybíróság  e  gyakorlatát  figyelembe   véve,   az

érdekegyeztetés    elmaradása    miatt    a    Ktjt.    közjogi

érvénytelensége  és  ennek  alapján  az  Alkotmány  2.  §   (1)

bekezdésének sérelme miatt alkotmányellenessége nem állapítható

meg.

 

 2.  Az  indítványozók utalnak arra, hogy ismerik  –  az  egyik

indítványozó  vitatja  is  –  az  Alkotmánybíróságnak   ezt   a

gyakorlatát,  és további alkotmányossági érveket  sorakoztatnak

fel  amellett,  hogy  az  érdekegyeztetés  mellőzése  ebben  az

esetben a törvény alkotmányellenességét idézte elő.

 

 Az   egyik   indítványozó  álláspontja   szerint,   amennyiben

törvényben félreérthetetlen rendelkezés található meghatározott

szervek  véleményének  kikérésére,  a  Kormány  az  egyeztetési

feladat  alól  nem szabadulhat, mert a törvények  végrehajtása,

betartása  az  Alkotmány 35. § (1) bekezdés b)  pontja  alapján

általános kötelezettsége.

 

 Hivatkozik   az   indítványozó  a   40/2005.   (X.   19.)   AB

határozatra,   amelyben  az  Alkotmánybíróság   rámutatott   az

irdekegyeztetés   alkotmányos   jelentőségére:    „demokratikus

jogállamban   a  társadalom  különböző  csoportjai   érdekeinek

megjelenítése,   azok   hatékony  képviselete,   a   társadalmi

párbeszéd  csatornái kiépítettsége különös  jelentőségű.  Ebből

következően  a  társadalmi párbeszéd működése zavartalanságához

akkor is fontos érdek fűződik, ha az erre létrehozott különböző

formációkban,  intézményekben való  részvétel  nem  jelenti  az

Alkotmányból közvetlenül levezethető hatáskörök gyakorlását.  A

politikai  közösséget  alkotó egyes jogalanyok  érdekazonossága

mentén   szerveződött  csoportjainak,  az   érdekvédelmi   célú

szervezkedés  szabadsága alapján létrehozott  szervezeteknek  a

közhatalmat   gyakorló  szervek  döntései  meghozatalába   való

bevonása  (a  döntésekkel érintettek informálása, véleményének,

javaslatainak  kikérése és meghallgatása stb.)  a  széles  körű

egyeztetésen alapuló döntéshozatali mechanizmus megteremtésének

alapja,   amely  kapcsolatban  áll  az  Alkotmány  2.   §   (1)

bekezdésében  írt  demokratikus jogállamisággal,  a  demokrácia

alkotmányos alapelvének érvényesülésével, valamint az Alkotmány

61.   §   (1)   bekezdéséből  származó,  a  közügyek  informált

megvitatásának követelményével is.” (ABH, 2005, 427, 444.)

 

 Egy    másik    indítványozó    szerint    azzal,    hogy    a

kormánytisztviselők jogállásáról szóló törvényjavaslatot nem  a

Kormány,  hanem  országgyűlési  képviselők  nyújtották  be,   a

Kormány  megkerülte  a  törvényekben  szabályozott  egyeztetési

kötelezettségét,   s  ezzel  kiüresítette  az  érdekképviseleti

szervek    számára   az   Alkotmány   4.   §-ában   biztosított

jogosítványokat.

 

 Az  Alkotmánybíróság 50/1998. (XI. 27.) AB  határozatában  már

vizsgálta a jogalkotás rendje és az Alkotmány 4. §-ába  foglalt

rendelkezés összefüggését is. Megállapította, hogy az Alkotmány

4.  §-a  nem tartalmaz konkrét rendelkezést az érdekképviseleti

tevékenység  tartalmára nézve. Az Alkotmány  e  rendelkezéséből

nem  vezethető  le  a  szakszervezetek és más  érdekképviseleti

szervek jogszabály-véleményezési joga, ennek elmulasztása tehát

nem vezethet az Alkotmány 4. §-a alapján az alkotmányellenesség

megállapításához. (ABH 1998, 387, 397.)

 

 Az  Alkotmánybíróság szükségesnek tartja azonban  megjegyezni:

abból,  hogy  az  egyeztetési  kötelezettség  elmulasztása  nem

eredményezi az elfogadott törvény közjogi érvénytelenségét, nem

következik,  hogy nem vet fel alkotmányossági  problémát  az  a

törvénykezdeményezési  gyakorlat, melynek  során  a  jogalanyok

széles  körét  érintő,  átfogó törvények  megalkotása  esetében

elmarad  a  Kormány  számára törvény  által  kötelezően  előírt

egyeztetés.    A    Kormány   úgy   kerüli   meg    egyeztetési

kötelezettségét,  hogy nagylétszámú munkavállalói  kört  érintő

törvényjavaslatot  kormánypárti  képviselői  indítvány  alapján

fogad   el   a   parlament.  Törvényben   kifejezetten   előírt

egyeztetési kötelezettség teljesítése az Alkotmány  35.  §  (1)

bekezdés b) pontján és 36. §-án alapul. Az Alkotmány 25. §  (1)

bekezdése  alapján  törvényt a köztársasági elnök,  a  Kormány,

minden   országgyűlési   bizottság  és  bármely   országgyűlési

képviselő    kezdeményezhet.   A   parlamentáris    kormányzati

rendszerekre  jellemző hatalommegosztás rendjében a  társadalmi

viszonyokat átfogóan szabályozó törvényjavaslatokat  jellemzően

a  Kormány  terjeszti elő. Ha nem a Kormány  a  törvényjavaslat

előterjesztője, az előkészítőt nem köti a Kormány számára külön

törvényben   előírt   egyeztetési  kötelezettség,   azonban   a

törvényjavaslattal  kapcsolatosan  megfogalmazott   kormányzati

álláspont  kialakítása  során is indokolt  a  külön  törvényben

vélemény-nyilvánításra   feljogosított   szervek   véleményének

kikérése.

 

 3.  Az  indítványok alapján az Alkotmánybíróságnak  vizsgálnia

kell azt is, hogy megállapítható-e a Ktjt. alkotmányellenessége

azért,  mert nem biztosított megfelelő felkészülési időt  arra,

hogy   az   érintettek   megismerjék   és   felkészüljenek   az

alkalmazására.

 

 Az  Alkotmánybíróság számos határozatot hozott,  amelyekben  a

jogszabály   hatálybalépése   kapcsán   az   új   rendelkezések

alkalmazásához  szükséges  felkészülési  idő  biztosítását   az

Alkotmányból folyó követelményként határozta meg. [7/1992.  (I.

30.)  AB  határozat, ABH 1992, 45, 47.; 25/1992. (IV.  30.)  AB

határozat,  ABH  1992,  131,  132.;  28/1992.  (IV.   30.)   AB

határozat,  ABH  1992,  155, 156-159.; 57/1994.  (XI.  17.)  AB

határozat,  ABH  1994,  322,  324.;  43/1995.  (VI.   30.)   AB

határozat, ABH 1995, 188, 196.]

 

 A  28/1992.  (IV.  30.) AB határozatában  az  Alkotmánybíróság

rámutatott  arra,  hogy  a  jogbiztonság  követelménye  azt   a

kötelezettséget  hárítja  a  jogalkotóra,  hogy  a   jogszabály

hatálybalépésének időpontját úgy kell meghatároznia, hogy kellő

idő maradjon

    – a jogszabály szövegének megismerésére;

      –   a   jogalkalmazó   szervek   számára   a   jogszabály

alkalmazására való felkészüléshez;

     –  a  jogszabállyal érintett szervek és személyek  számára

annak  eldöntéséhez, hogy miként alkalmazkodjanak a  jogszabály

rendelkezéseihez. (ABH 1992, 155, 157.)

 

 A   7/1992.  (I.  30.)  AB  határozatban  az  Alkotmánybíróság

kifejtette  azt  is,  hogy „[a] jogszabály  alkalmazására  való

felkészüléshez   szükséges   ’kellő   idő’   megállapítása   és

biztosítása a jogalkotó felelősséggel terhelt mérlegelésének és

döntésének  függvénye. Az alkotmányellenesség csak a jogszabály

alkalmazására  való felkészülést szolgáló időtartam  kirívó,  a

jogbiztonságot  súlyosan veszélyeztető vagy  sértő  elmaradása,

illetőleg hiánya esetén állapítható meg.” (ABH 1992, 45, 47.)

 

 A  Ktjt.-t 2010. június 28-án hirdették ki és 65. §-a  alapján

a kihirdetést követő nyolcadik napon lépett hatályba. Ez egy, a

közszolgálatban  állók  széles körét érintő,  átfogó  jogállási

törvény  hatályba  léptetésére, az  érintettek  felkészüléséhez

rövid  időnek  tekinthető. Alkotmányosságának vizsgálata  során

azonban az Alkotmánybíróságnak figyelemmel kellett lenni  arra,

hogy   a  Ktjt.  elfogadására  közvetlenül  a  kormányalakítást

követően került sor, a hatálybalépésre megállapított rövid időt

indokolja az új minisztériumi struktúra kialakítása. A  törvény

megismerését  az  érintettek  számára  biztosítja  az,  hogy  a

jogállás  átalakulásáról  a Ktjt.  76.  §  (1),  illetőleg  (3)

bekezdése  alapján  az  érintetteket  hatvan  napon  belül   az

államigazgatási  szervnek tájékoztatni kell.  A  státusváltozás

következtében az érintettek jogi helyzetét érintő rendelkezések

alkalmazására  nem a hatálybalépést követően azonnal,  hanem  a

végrehajtás  folyamatában  időben később  kerül  sor.  Ezért  a

felkészülésre   nyitva   álló   „kellő   idő”   kirívó   és   a

jogbiztonságot  súlyosan veszélyeztető hiánya miatt  a  törvény

egészének  alkotmányellenessége az Alkotmány 2. § (1) bekezdése

alapján nem állapítható meg.

 

 Mindezeket figyelembe véve az Alkotmánybíróság a Ktjt.  egésze

alkotmányellenességének  megállapítására  és   megsemmisítésére

irányuló indítványokat elutasította.

 

                              IV.

 

 Az  indítványozók mindegyike vitatja a Ktjt. 8. § (1) bekezdés

b)  pontjában foglalt azon rendelkezés alkotmányosságát,  amely

arra   ad   módot,  hogy  a  munkáltató  a  kormánytisztviselői

jogviszonyt indokolás nélkül megszüntesse.

 Az  Alkotmánybíróság megjegyzi, hogy e határozatában  a  Ktv.-

nek  a  köztisztviselői  jogviszony  megszüntetésére  vonatkozó

szabályait   nem   vizsgálta.  A  Ktv.-nek  a   köztisztviselők

jogállásáról szóló 1992. évi XXIII. törvény módosításáról szóló

2010.   évi   CLXXIV.  törvénnyel  megállapított  17.   §   (1)

bekezdésébe  foglalt,  a Ktjt. 8. § (1) bekezdés  b)  pontjával

azonos   rendelkezés  alkotmányellenességének   megállapítására

irányuló indítványokat külön eljárásban bírálja el.

 

 1.  Az  Alkotmány nem tartalmaz kifejezetten a közszolgálatra,

az államszervezetben dolgozó, az állam közigazgatási feladatait

ellátó  tisztviselők  jogállására nézve speciális  szabályokat.

Így  az Alkotmány keretei között a törvényhozó nagy szabadságot

élvez a közszolgálati jogviszonyok szabályozásában.

 

 1992  előtt minden foglalkoztatási jogviszony, – így az  állam

feladatait  ellátó köztisztviselők szolgálati  viszonyai  is  –

egységesen  a Munka Törvénykönyve rendelkezéseinek hatálya  alá

tartoztak. 1992-ben – tekintettel a rendszerváltás folyamatában

végbemenő  társadalmi változásokra – az Országgyűlés alapjaiban

átalakította    a    foglalkoztatási   jogviszonyok    törvényi

szabályozását.  A  korábbi egységes munkajogi szabályozást  egy

differenciált   szabályozás  váltotta  fel.  A   differenciálás

lényege  a versenyszférában, illetőleg a közszférában létrejövő

foglalkoztatási     jogviszonyokra    vonatkozó     szabályozás

elválasztása  volt.  Az  elválasztás  eredményeként   a   Munka

Törvénykönyvéről szóló 1992. évi XXII. törvény (a továbbiakban:

Mt.)   a   munka  világában  a  korábbi  szabályozáshoz  képest

jelentősen növelte a szerződési szabadságot, magánjogi  jellegű

szabályozást  alakított  ki.  A  közszférában,  ahol   mind   a

munkáltató,  mind  az  alkalmazott  jogi  helyzetét  az  állami

költségvetéstől való függőség határozza meg, alapvetően a  zárt

közszolgálati   rendszer  sajátosságainak   megfelelő   közjogi

szabályozás  jött létre. Az állam szolgálatában  munkát  végzők

jogállását  az ellátott tevékenység sajátosságainak megfelelően

külön  törvényekkel rendezte a jogalkotó. E törvények egyike  –

az Mt.-vel egyidőben elfogadott – Ktv. A Ktv. megalkotása során

a  törvényhozó  a  köztisztviselői tevékenység  sajátosságainak

figyelembevételével – az Európában széles körben alkalmazott  –

zárt    közszolgálati   rendszer   elveinek   megfelelő    jogi

szabályozást alakított ki.

 

 A  zárt  közszolgálati rendszer alapvető  jellemzője,  hogy  a

közszolgálati  jogviszony tartalmát,  a  jogviszony  alanyainak

jogait  és  kötelezettségeit nem a felek  megállapodása,  hanem

jogszabály,   törvény   határozza  meg.   A   jogviszonyt   nem

mellérendelt felek szerződése, hanem az állam egyoldalú  aktusa

hozza  létre,  amelyben  kinevezi a  köztisztviselőt,  megbízva

meghatározott feladatkör, munkakör vagy tisztség ellátásával. A

köztisztviselőnek nincs aktív szerepe a jogviszony  tartalmának

alakításában, csak arról dönthet, hogy elfogadja  a  törvényben

meghatározott feltételek mellett a kinevezést vagy sem.

 

 A  köztisztviselői jogviszony tartalmát a jog arra figyelemmel

szabályozza, hogy a köztisztviselők az állam feladatait  látják

el,   feladataik   ellátása  során  közhatalmi  jogosítványokat

gyakorolnak,   s   ez   megköveteli,   hogy   a   törvény   más

munkavállalókhoz  képest  többlet-követelményeket  támasszon  a

köztisztviselőkkel szemben. A köztisztviselők tevékenységének a

közérdeket  kell szolgálnia, szakszerű, pártatlan,  befolyástól

és  részrehajlástól mentes kell legyen, ezért korszerű és magas

szintű  szakmai  feltételeknek kell  megfelelniük,  munkájukért

fokozott  felelősség terheli őket, szigorú összeférhetetlenségi

szabályok  érvényesülnek  velük  szemben,  ugyanakkor  mivel  a

köztisztviselői  illetmények forrása az állami költségvetés,  a

közszolgálatban  elérhető jövedelmek általában alatta  maradnak

az  üzleti  szférában elérhető béreknek. A  zárt  közszolgálati

rendszerek, így a Ktv. szabályozásának a kiindulópontja  az,  –

amit    a    Ktv.    indokolása   is   megfogalmaz    –    hogy

„többletkövetelményt – amit meg lehet és meg is kell  követelni

a     közszolgálati    jogviszonyban     állótól     –     csak

többletjogosultságok   fejében   lehet    támasztani”.    Ilyen

többletjogosultságok  a törvény által szabályozott  előmeneteli

rend,  törvényben  biztosított  illetmény,  a  kiszámítható  és

biztonságos köztisztviselői életpálya, külön juttatások.

 

 A  zárt  rendszerű  közszolgálat egyik alapvető  jellemzője  a

köztisztviselői jogviszonyok stabilitása, nevezetesen az,  hogy

a köztisztviselő csak törvényben szabályozott feltételek esetén

mozdítható el hivatalából.

 

 Amíg  a  múlt  század  80-as éveiig a zárt rendszer  fokozatos

kiterjedése   jellemezte   az   egyes   államok   közszolgálati

rendszereit, addig a 80-as évek elejétől egyre erősödött  az  a

szemlélet,  amely erőteljes kritikával illeti a zárt rendszert.

Ennek  hatására  szinte  minden európai államban  közszolgálati

reformfolyamatok  indultak  el a közigazgatás  hatékonyságának,

teljesítményének   és  színvonalának  növelése   érdekében.   A

reformok  iránya  a zárt rendszerek merevségének  oldása  és  a

közszolgálati   jogviszonyok  szabályozásának  a  versenyszféra

munkaviszonyainak    szabályozásához   való    közelítése.    A

zártrendszer  merevségének  oldására  általánosan   alkalmazott

módszer,  a  korábban szigorúan értelmezett elbocsáthatatlanság

elvének oldása és a felmentési okok szélesítése.

 

 Az   Európa  Tanács  Miniszteri  Bizottsága  éppen   erre   az

általános  tendenciára  tekintettel  ajánlást  fogadott  el   a

tagállamok  számára  a köztisztviselők jogállásáról  Európában,

amelyben     összefoglalta    a    köztisztviselői     jogállás

szabályozásával   szemben  támasztandó  azon   követelményeket,

amelyek európai közös értéknek tekinthetők. 16. pontjában ilyen

követelményként   fogalmazza  meg,   hogy   a   köztisztviselői

jogviszony   megszüntetésére  csak   törvényben   meghatározott

esetekben és okokból kerüljön sor. (Recommendation No. R (2000)

6  of the Committee of Ministers to member states on the status

of public officials in Europe)

 

 A  magyar  Ktv. eleve nem a felmenthetetlenség elvéből  indult

ki,  széles  körben  biztosított lehetőséget a  köztisztviselők

felmentésére,  és a felmentési okok, a felmentés feltételei  az

1992 óta eltelt időben tovább bővültek.

 

 2. A Ktjt.-t az Alkotmány 2010. május 25-i módosításának 4. §-

a  által megállapított 40. § (3) bekezdése alapján alkotta  meg

az  Országgyűlés.  Az  Alkotmánynak ez a rendelkezése  arra  ad

felhatalmazást  a  törvényhozónak,  hogy  a  minisztériumok,  a

kormány   alá   rendelt  szervek  alkalmazottainak  jogállását,

díjazását,   felelősségre  vonásuk  módját   külön   törvényben

szabályozza.   A   Ktjt.  hatálybalépésével   a   közigazgatási

szervezeti   rendszerben  dolgozó  tisztviselők   közszolgálati

jogviszonyát  két egymástól eltérő jogállást biztosító  törvény

szabályozza.  A  Ktjt.  hatálya  alá  a  Kormány  alá   rendelt

államigazgatási         szervezetben        (Miniszterelnökség,

minisztériumok,  kormányhivatalok, központi  hivatalok,  helyi,

területi     államigazgatási    szervek,    megyei,    fővárosi

kormányhivatalok, a rendőrség, vám- és pénzügyőrség, a büntetés-

végrehajtás  és  a katasztrófavédelem szervei)  foglalkoztatott

tisztviselők – a kormánytisztviselők közszolgálati jogviszonyai

tartoznak.   A  Ktv.  szabályozza  az  autonóm  államigazgatási

szervek   (Gazdasági  Versenyhivatal,  Közbeszerzések  Tanácsa,

Pénzügyi  Szervezetek  Állami  Felügyelete,  Nemzeti  Média  és

Hírközlési  Hatóság),  a helyi önkormányzatok,  a  Köztársasági

Elnök  Hivatala,  az Országgyűlés Hivatala, az Alkotmánybíróság

Hivatala,   az  Országgyűlési  Biztosok  Hivatala,  az   Állami

Számvevőszék,  a  Magyar  Tudományos  Akadémia  Titkársága,  az

Állambiztonsági      Szolgálatok      Történeti       Levéltára

köztisztviselőinek közszolgálati jogviszonyát.

 

 A  Ktjt.  –  bár  a  szabályozás  logikája  a  zárt  rendszerű

közszolgálatokra  jellemző szabályozást követi,  széles  körben

rendeli  alkalmazni  a Ktv. szabályait – a  kormánytisztviselői

jogviszony  megszüntetésére vonatkozó  szabályaival  alapvetően

változtatta meg a kormánytisztviselők tekintetében a Ktv. által

kialakított    közszolgálati    rendszert,    megszüntette    a

közszolgálati  jogviszonyok  Ktv.  által  biztosított   relatív

stabilitását  is. A Ktjt. 10. § (1) bekezdése úgy  rendelkezik,

hogy   a  kormánytisztviselői  jogviszonyokban  a  Ktv.-nek   a

jogviszony felmentéssel történő megszüntetésének szabályai  nem

alkalmazandók,  s e szabályok helyett a 8. §  (1)  bekezdés  b)

pontjában   úgy   rendelkezik,   hogy   a   kormánytisztviselői

jogviszonyt   a   munkáltató  felmentéssel   indokolás   nélkül

megszüntetheti.

 

 E  jogi megoldás mellett a jogalkotó a törvény indokolásában a

következőképpen érvelt:

 

 „A  fentiek alapján jelentős rendszertani következetlenség  és

aszimmetria   jellemzi   a   hatályos   Ktv.-t    a    központi

államigazgatás   vonatkozásában,  amennyiben  a  köztisztviselő

(Ktv.  16.  §)  bármikor, indokolás nélkül  2  hónap  lemondási

idővel  megszüntetheti jogviszonyát, amely  adott  esetben  egy

állami feladat ellátását is veszélyeztetheti. Ezzel szemben  az

állam,  mint  munkáltató  csak valós  és  okszerű  indokolással

alátámasztottan,  meghatározott  esetekben  és  olyan  jogcímen

(alkalmatlanság)  szüntetheti meg a közszolgálati  jogviszonyt,

amely    a    mai    bírói    gyakorlat   szerint    lényegében

alkalmazhatatlan.

 

 Nincs  alkotmányos,  célszerűségi vagy  etikai  alapja  annak,

hogy  a  köztisztviselők  a többi foglalkoztatotthoz  képest  –

éppen az állammal szemben – kiemelt védelmet élvezzenek, és  de

facto    felmenthetetlenné   váljanak   az   állami   feladatok

végrehajtása során. Sőt, a jelenlegi fokozott védelem  jelentős

részben okolható azért, hogy a magyar közigazgatás hatékonysága

alacsony és közmegítélése rossz.

 

 Az  Alkotmánybíróság elvi éllel kimondta,  hogy  a  jogviszony

szabad  felmondásának  joga a munkáltatót  és  a  munkavállalót

egyaránt  megilleti.  A  törvény  –  többek  között  –  ezt  az

alapelvet is érvényesíteni kívánja [ld.: 67/2009. (VI. 29.)  AB

hat.].

 

 A  fentiek alapján méltányos megoldás, hogy az államot – ebben

az  elismerten  számára  alkotmányosan  erősebb  helyzetében  –

megillesse   az   a  jog,  hogy  legalább  olyan  feltételekkel

szüntethesse meg a jogviszonyt, mint a kormánytisztviselő, azaz

indokolás nélkül, 2 hónapos felmentési idővel.”

 

 Az  Alkotmánybíróságnak  az indítványok  alapján  azt  kellett

vizsgálnia,   hogy  az  Alkotmánynak  az  indítványozók   által

felhívott  valamely  rendelkezése  alapján  megállapítható-e  a

vitatott szabály alkotmányellenessége.

 

 3.  Az  indítványok alapján az Alkotmánybíróság  elsőként  azt

vizsgálta,  hogy megállapítható-e a Ktjt. 8. § (1) bekezdés  b)

pontjának  alkotmányellenessége az  Alkotmány  70/B.  pontjában

szabályozott munkához való jog sérelme alapján.

 

 Az  Alkotmánybíróság gyakorlatában az Alkotmány  70/B.  §  (1)

bekezdésében   szabályozott   munkához   való   jogot   „kettős

rendeltetésű”  alkotmányos  jogként értelmezte,  határozataiban

megkülönböztette a munkához való jog szociális jogi  és  alanyi

jogi  oldalát. A munkához való jog, mint szociális jog,  állami

kötelezettséget  alapoz meg, az állam kötelezettségét  foglalja

magában   a  jog  érvényesüléséhez  szükséges  feltételrendszer

megteremtésére          (pl.:         foglalkoztatáspolitikára,

munkahelyteremtésre, stb.). Az Alkotmánybíróság a munkához való

alanyi jogot nem szűkítette le a munkaviszony keretében végzett

munkára,  értelmezésében a munkához való alanyi jog a munka,  a

foglalkozás   és  a  vállalkozás  szabad  megválasztásának   és

gyakorlásának  jogát jelenti. A munkához való  jogot  értelmező

határozataiban az Alkotmánybíróság megállapította azt is,  hogy

a  munkához való alapjog a szabadságjogokhoz hasonló védelemben

részesül  az  állami  beavatkozások és  korlátozások  ellen.  A

korlátozások   alkotmányosságának  megítélésére   differenciált

mércét   vezetett  be,  amely  a  munka  szabad  megválasztása,

valamint  a  munka gyakorlásának feltételekhez  kötése  szerint

különböztet.  [először: 21/1994. (IV. 16.)  AB  határozat,  ABH

1994, 117, 120-121.]

 

 Az   Alkotmány   8.   §  (1)  bekezdése  az  állam   elsőrendű

kötelezettségévé  teszi az alapjogok tiszteletben  tartását  és

védelmét.

 

 Az  Alkotmány  e  rendelkezése alapján az Alkotmánybíróság  az

alapvető  jogok értelmezése során határozataiban következetesen

rámutatott    arra,    hogy   az   alapjogok   érvényesülésének

alkotmányossági  garanciái  nem  merülnek  ki  abban,  hogy  az

államnak  tartózkodnia kell megsértésüktől. Az Alkotmány  8.  §

(1)  bekezdéséből következően az államnak kötelezettsége az is,

hogy gondoskodjon az érvényesülésükhöz szükséges feltételekről,

azaz az államot az alapjogokkal összefüggésben intézményvédelmi

kötelezettség  terheli.  [először:  64/1991.  (XII.   17.)   AB

határozat, ABH 1991, 297, 302.]

 

 Az  alapjogoknak ez az objektív intézményvédelmi oldala magába

foglalja  azt is, hogy az alapjogok érvényesülése érdekében  az

államnak  az  alapjogokat  védelemben kell  részesítenie  saját

intézményeivel, más személyekkel és szervezetekkel szemben  is.

[22/2004. (VI. 19.) AB határozat, ABH 2004, 367, 374-375.]

 

 A   munka  az  egyén  létének,  emberi  autonómiájának  anyagi

forrása.   Határozatlan   időtartamú   munkavégzésre   irányuló

jogviszonyok  esetén a munkavállaló hosszú távon  számít  arra,

hogy  munkája gazdasági biztonságot biztosít maga  és  családja

számára.   Ugyanakkor  a  munkavégzésre  irányuló  jogviszonyok

jellemzője,   hogy  aszimmetrikus  jogviszonyok,   amelyben   a

munkavállaló  jogilag függő helyzetben van a  munkáltatótól.  E

jogviszonyok  törvényi szabályozásának a funkciója  éppen  azon

garanciák  megteremtése, amelyek biztosítják, hogy ez  a  függő

helyzet    a    munkavállalói    oldalon    ne    eredményezzen

kiszolgáltatottságot.   E  garanciarendszer   egyik   eleme   a

jogviszony  munkáltató  által  történő  megszüntetésének   azon

törvényi   szabályozása,  amely  védelmet  nyújt  a  jogviszony

indokolatlan, önkényes megszüntetése ellen.

 

 Ennek  szellemében fogalmazza meg a foglalkoztatás  megszűnése

esetére  a  dolgozók  védelemhez való jogát  a  2009.  évi  VI.

törvénnyel kihirdetett Módosított Európai Szociális  Karta  24.

cikke:

 

 „Annak érdekében, hogy biztosítsák a dolgozók védelemhez  való

jogának   hatékony  gyakorlását  a  foglalkoztatás   megszűnése

esetén, a Felek vállalják, hogy elismerik:

 a)  a  dolgozók jogát ahhoz, hogy munkaviszonyukat ne lehessen

megszüntetni    tényleges    ok   nélkül,    amely    összefügg

képességükkel, magatartásukkal, vagy a vállalkozás, létesítmény

vagy szolgálat működési szükségleteivel;

 b)   azon   dolgozók  jogát  a  kártérítésre  vagy   megfelelő

segítségre,  akiknek  a  munkaviszonyát  tényleges  ok   nélkül

szüntették meg.

 

 Ennek  érdekében a Felek biztosítják, hogy annak a dolgozónak,

aki  szerint munkaviszonyát tényleges ok nélkül szüntették meg,

joga van pártatlan testülethez fellebbezni.”

 

 Az   Európai  Szociális  Karta  tehát  a  munkához  való   jog

részjogosítványaként   szabályozza  a   munkavállaló   hatékony

védelemhez való jogát az indokolatlan elbocsátással szemben.

 

 A   Kartát   kihirdető  2009.  évi  VI.  törvény  1.   §   (2)

bekezdéséből   kitűnően  a  Magyar  Köztársaság   nem   vállalt

kötelezettséget a 24. cikk kötelező alkalmazására.

 

 A  hozzáfűzött magyarázat szerint a Szociális Karta e cikkéből

merített  az Európai Unió Alapjogi Chartája, a munkavállalóknak

az  indokolatlan elbocsátásokkal szembeni védelemhez való jogot

megfogalmazó 30. cikkében.

 

 E  követelményeknek megfelelően nyújt védelmet a  munkaviszony

önkényes   megszüntetésével  szemben  az  Mt.  89.  §   (2)-(3)

bekezdése   is,   amely   kimondja  a   munkáltató   indokolási

kötelezettségét,  előírja,  hogy az  indokolásból  a  felmondás

okának  világosan  ki kell tűnnie, és vita esetén  a  felmondás

indokának  valóságát  és  okszerűségét  a  munkáltatónak   kell

bizonyítania.   A   felmondás  indoka   csak   a   munkavállaló

képességeivel,  a  munkaviszonnyal kapcsolatos  magatartásával,

illetve a munkáltató működésével összefüggő ok lehet.

 

 Az  Alkotmánybíróság eddigi gyakorlatában  még  nem  vizsgálta

kifejezetten  azt  a  kérdést, hogy  a  munkavégzésre  irányuló

jogviszonyok  munkáltató által történő egyoldalú  megszüntetése

esetén  az  indokolási kötelezettség tekinthető-e az  Alkotmány

70/B.  §  (1)  bekezdésében  szabályozott  munkához  való   jog

védelmét   szolgáló,  olyan  garanciális  szabálynak,  amelynek

szabályozása  intézményvédelmi  kötelezettségéből  eredően   az

államot terheli.

 

 Eddigi  határozataiban az Alkotmánybíróság minden  esetben  az

adott  munkavégzésre  irányuló jogviszony  jogi  természetéből,

törvényi   konstrukciójából  indult  ki,  amikor  a  jogviszony

munkáltató   általi  megszüntetésének  feltételeit   szabályozó

törvényi rendelkezések alkotmányosságáról döntött.

 

 E  határozataiban eltérő alkotmányossági mércét alkalmazott az

Mt. által szabályozott munkaviszonyok megszüntetésére vonatkozó

és   a  közszolgálati  jogviszonyok  megszüntetését  szabályozó

rendelkezések megítélése során.

 

 Az  Mt.  által  szabályozott  munkaviszonyok  tekintetében,  –

amely  munkaviszonyok  szerződésen alapuló  jogviszonyok  –,  a

szerződési   szabadságból  vezette  le  a   munkáltató   szabad

felmondási  jogát. Az Alkotmánybíróság kialakult  gyakorlatában

önálló  alkotmányos jogként értékeli a szerződéses szabadságot,

amely  nem  alapjog,  nem  részesül az alkotmányos  alapjogokat

megillető   védelemben,  de  mint  az  Alkotmány   9.   §   (1)

bekezdésében  szabályozott  piacgazdaság  lényegi   eleme,   az

Alkotmány  védelme  alatt áll, s így az Alkotmánybíróság  által

ellenőrzött  korlátai vannak.[először: 13/1990.  (VI.  18.)  AB

határozat, ABH 1990, 54, 55-56.; ld. még 32/1991. (VI.  6.)  AB

határozat, ABH 1991, 146, 159.; 6/1999. (IV. 21.) AB határozat,

ABH  1999, 90, 95.; legutóbb: 109/2009. (XI. 18.) AB határozat,

ABH 2009, 941, 962.]

 

 Az  Mt. által szabályozott munkaviszonyok megszüntetése esetén

a  szerződési  szabadságon  alapuló  szabad  felmondás  jogából

kiindulva, annak korlátozhatósága szempontjából ítélte  meg  az

Alkotmánybíróság   azon  törvényi  szabályok  alkotmányosságát,

amelyek  a munkáltatói felmondás esetén az indokolás mellőzését

tették lehetővé. A munkáltatót megillető szabad felmondási  jog

korlátozásaként    értelmezett    indokolási    kötelezettséget

értékelte  úgy,  mint a munkavállalók többletvédelmét  szolgáló

kedvezményszabályt, amelyre senkinek sincs Alkotmányon  alapuló

joga.   Ezekben  a  határozataiban  az  Alkotmánybíróság  olyan

törvényi  szabályoknak  az  alkotmányossága  tárgyában  foglalt

állást,  amelyek nem általános szabályként, hanem csak egyetlen

ok  miatt,  az öregségi nyugdíjkorhatár betöltésére tekintettel

tették  lehetővé  az indokolás nélküli munkáltatói  felmondást.

[44/B/1993.  AB határozat, ABH 1994, 574, 575.;  11/2001.  (IV.

12.)  AB  határozat,  ABH  2001,  153,  158.;  983/B/1999.   AB

határozat,  ABH  2007,  1224, 1228.]  Ugyancsak  az  Mt.  által

szabályozott, szerződésen alapuló munkaviszonyokat – a munkaerő-

kölcsönzés   során   létrejövő  jogviszonyokat   –   szabályozó

rendelkezések alkotmányosságát vizsgálta az Alkotmánybíróság  a

Ktjt.  indokolásában  precedensként hivatkozott  67/2009.  (VI.

29.) AB határozatában. A munkáltató szabad felmondási joga csak

a szerződésen alapuló munkaviszonyok tekintetében értelmezhető,

a Ktjt. által szabályozott közszolgálati jogviszonyokban nem. A

közszolgálati jogviszonyokban a felmentési jog nem a szerződési

szabadságon,  hanem  törvényen alapul, a munkáltatói  felmentés

esetében    az   indokolási   kötelezettség   nem    tekinthető

„kedvezményszabály”-nak,   ellenkezőleg:   az   a    jogviszony

jellegéből következő garanciális követelmény.

 

 Ezért  a  közszolgálati jogviszonyok tekintetében a  felmentés

feltételeit szabályozó törvényi szabályok alkotmányosságának  a

megítélése  során  az  Alkotmánybíróság  következetesen  eltérő

mércét  alkalmazott.  Az Alkotmánybíróság  már  abban  az  első

határozatában,    amelyben   az    Mt.    által    szabályozott

munkaviszonyokkal kapcsolatosan kifejtette a munkáltató  szabad

felmondási  jogából  fakadó követelményeket,  rámutatott  arra,

hogy a közszolgálati jogviszonyokban a felmentési okok törvényi

szabályozása   alkotmányossági   kérdés,   olyan    garanciális

követelmény,   amely  összefügg  a  közszolgálati  jogviszonyok

sajátosságaival. (44/B/1993. AB határozat, ABH 1994, 574, 575.)

A  833/B/2003. AB határozatában (a továbbiakban: Abh.) a  Ktv.-

ben  szabályozott felmentési okokat bővítő törvényi szabályozás

alkotmányellenességének  az Alkotmány  70/B.  §  (1)  bekezdése

alapján  történt  vizsgálata során  a  következőképpen  foglalt

állást:

 

 „Míg  az  Mt.  fő  szabály szerint szabad és  korlátozhatatlan

felmondási   jogkört   biztosít  a   munkáltatónak,   addig   a

közszférában az un. elbocsáthatatlanság elve érvényesül, vagyis

felmentésre  csak  a törvényben meghatározott jogcímek  alapján

kerülhet  sor. Ezeknek a felmentési okoknak a nevesítése  olyan

garanciális  követelmény,  amely  összefügg  a  köztisztviselők

(közalkalmazottak)    foglalkoztatási    viszonyának    sajátos

jellegével,  vagyis azzal, hogy a versenyszféra szabályozásával

szemben  a közszférában zárt (karrier) típusú rendszert  hozott

létre  a  jogalkotó. A közszolgálat zárt rendszerének  törvényi

szabályozása  során a jogalkotó nem tekinthet el  a  stabilitás

elvének érvényesítésétől. Nyilvánvalóan ezzel ellentétes  lenne

az,  ha  valamely  közszolgálati  jogviszonyt  minden  törvényi

korlátozás  nélkül – a munkáltatói jogkör gyakorlójának  szabad

és  korlátlan döntési jogkörében – lehetne megszüntetni.” Abban

az  ügyben  –  tekintettel arra, hogy  az  indítványozók  által

kifogásolt új felmentési ok a közszolgálat zárt rendszerét  nem

szüntette  meg – nem állapította meg az Alkotmány 70/B.  §  (1)

bekezdése alapján a szabályozás alkotmányellenességét. Az Abh.-

ban  az  Alkotmánybíróság rámutatott arra is, hogy a jogviszony

stabilitása csak az alapjog gyakorlásához kialakított  törvényi

feltételrendszerben     értelmezhető.     A     köztisztviselői

jogviszonyok   relatíve,  más  foglalkoztatási  jogviszonyokhoz

mérve   stabil   jogviszonyok,  de  ez  nem   jelent   abszolút

stabilitást,  mert a köztisztviselő – törvényben  meghatározott

feltételek   esetén   –   a  munkáltató  egyoldalú   döntésével

felmenthető. (ABH 2004, 1775, 1779-1781.)

 

 Ugyanezen   érvek   alapján   hasonló   döntést   hozott    az

Alkotmánybíróság  68/2006.  (XII. 6.)  AB  határozatában.  (ABH

2006, 740, 757.)

 

 Az  Alkotmánybíróság  gyakorlata  tehát  következetes  volt  a

tekintetben,    hogy   a   közszolgálati   jogviszonyok    zárt

rendszerében a felmentési okok és ebből következően a felmentés

indokolási   kötelezettségének  törvényi  szabályozását   olyan

garanciális    kérdésnek    tekintette,    amely    alkotmányos

jelentőséggel bír, amelynek szabályozása az Alkotmány  70/B.  §

(1)    bekezdésében   szabályozott   munkához    való    joggal

összefüggésben az állam intézményvédelmi kötelezettsége  körébe

tartozik.

 

 Az  Alkotmánybíróság ezt a gyakorlatát figyelembe véve arra  a

kérdésre  kereste  a  választ, hogy a közszolgálati  jogviszony

sajátosságain túl, van-e alkotmányos alapja az Mt. hatálya  alá

tartozó  munkavállalók  és  az állam szerveinek  alkalmazásában

álló  tisztviselők  munkaviszonyának megszüntetésére  vonatkozó

szabályozás  alkotmányossági megítélésében az  Alkotmánybíróság

által    alkalmazott   különbségtételnek,   annak,   hogy    az

Alkotmánybíróság  alkotmányos  jelentőséget   tulajdonított   a

köztisztviselők fokozott felmentési védelmének.

 

 4.  A köztisztviselői, kormánytisztviselői jogviszonyok kettős

arculatú  jogviszonyok.  Egyrészt mivel munkavégzésre  irányuló

jogviszonyok   sok   vonatkozásban  a  munkajogi   jogviszonyok

sajátosságaival   rendelkeznek.   Másrészt    e    jogviszonyok

sajátosságait   meghatározza  az   is,   hogy   e   munkavégzés

közhatalommal  rendelkező  állami  szervekben  történik,  és  a

tisztviselők  közhivatalt viselnek, állami  feladatokat  látnak

el, állami, közhatalmi döntéseket hoznak, készítenek elő, ezért

alapvetően közjogi jellegű jogviszonyok.

 

 A     köztisztviselők,    kormánytisztviselők     jogállásának

szabályozása során a törvényhozónak az Alkotmány  70/B.  §  (1)

bekezdésén kívül figyelemmel kell lennie az Alkotmány 70. § (6)

bekezdésében  szabályozott  alapjogra,  a  közhivatal   viselés

jogára is.

 

 Az  Alkotmány  70.  §  (6) bekezdése állampolgári  alapjogként

szabályozza a közhivatal viseléséhez való jogot.

 

 Az   Alkotmánybíróság   több   határozatában   értelmezte    a

közhivatal  viseléséhez  való jog tartalmát.  E  határozataiban

rámutatott  arra,  hogy  ez  az alkotmányos  jog  a  közhatalom

gyakorlásában  való  részvétel általános alapjogát  garantálja.

[39/1997. (VII. 1.) AB határozat, ABH 1997, 263, 275.]

 

 Alkotmányos  tartalmát  tekintve ez az  alapjog  azt  jelenti,

hogy  a  törvényhozó minden magyar állampolgár számára  egyenlő

feltételekkel   köteles  biztosítani   a   közhivatalhoz   való

hozzáférés lehetőségét, és a közhivatal viselése az állampolgár

rátermettségével,    képzettségével   és   szakmai    tudásával

összefüggő  feltételekhez  köthető.  [52/2009.  (IV.  30.)   AB

határozat, ABH 2009, 396, 401-402.]

 

 A  közhivatal  viseléséhez való jog  védelme  elsősorban  arra

terjed  ki,  hogy az állam a közhivatal betöltését nem  kötheti

olyan  feltételhez,  amely  magyar állampolgárokat  alkotmányos

indok  nélkül  kizár  a közhivatal elnyerésének  lehetőségéből,

valamely  állampolgár,  vagy  az  állampolgárok  egy  csoportja

számára   lehetetlenné   teszi   közhivatal   betöltését.    Az

Alkotmánybíróság  értelmezésében a közhivatal  viseléshez  való

jog  alapján  senkinek  nincs Alkotmányból  folyó  alanyi  joga

meghatározott  közhivatal, illetőleg közhivatalok  betöltéséhez

(962/B/1992.  AB határozat, ABH 1995, 627, 629.). A  közhivatal

viseléséhez  való  jog az alkotmányos védelem  körébe  vonja  a

meglévő  kormánytisztviselői jogviszonyokat is azzal, hogy  nem

csupán  a  közhivatal elnyerését, hanem a közhivatal  viselését

részesíti  védelemben.  A  közhivatal viseléséhez  való  jogból

folyó alkotmányos védelem, nem jelenti a közhivatal viselőjének

felmenthetetlenségét.   Ilyen  felmentési   okok   magából   az

Alkotmány  70.  §  (6) bekezdésében foglalt  rendelkezésből  is

levezethetők.  A  közhivatal  viseléshez  való  jog  nem  nyújt

védelmet   a   közszolgálati  jogviszonynak   a   közhivatallal

összefüggő  okból  (pl.:  a közhivatal megszűnése,  tartalmának

átalakulása,  a közigazgatási szerv megszüntetése, átszervezése

következtében,   stb.),   valamint   a   közhivatalt    betöltő

tisztviselő   személyében  rejlő  okok  (pl.:   a   tisztviselő

rátermettségének, képzettségének, szakmai tudásának  hiánya,  a

feladat   ellátására   való  alkalmatlansága)   miatt   történő

megszüntetésével  szemben.  Az  Alkotmány  keretei   között   a

törvényhozó  széles körű szabadsággal rendelkezik a  felmentési

okok  szabályozásában, ez a döntési szabadsága azonban –  amint

arra  az  Alkotmánybíróság az Abh.-ban rámutatott – nem  terjed

odáig,  hogy  a  munkáltatói  jogkör  gyakorlójának  szabad  és

korlátlan   döntési   jogkört  adjon  a   közhivatalt   betöltő

tisztviselő  felmentésére.  A  munkáltatói  jogkör   gyakorlója

számára  a  Ktjt.  8.  §  (1) bekezdésében  biztosított  minden

törvényi   korlátozás   nélküli  szabad   döntési   jogkör   az

Alkotmánybíróság  álláspontja  szerint  alkotmányellenes  módon

korlátozza  az  Alkotmány  70. § (6) bekezdésében  szabályozott

közhivatal  viseléséhez  való jogot. Az  alapjogok  korlátozása

szükségességének    és    arányosságának    megítélésére     az

alkotmánybírósági  gyakorlatban kialakított  teszt  szerint  az

allam  akkor  nyúlhat az alapjog korlátozásának eszközéhez,  ha

másik  alapvető  jog  és szabadság védelme vagy  érvényesülése,

illetve  egyéb alkotmányos érték védelme más módon  nem  érhető

el,  és  az  elérni kívánt cél fontossága és az ennek érdekében

okozott  alapjogsérelem súlya megfelelő arányban áll egymással.

A törvényhozó a korlátozás során köteles az adott cél elérésére

alkalmas legenyhébb eszközt alkalmazni. Alkotmányellenes a  jog

tartalmának   korlátozása,  ha  az   kényszerítő   ok   nélkül,

önkényesen  történik,  vagy  ha a korlátozás  súlya  az  elérni

kívánt   célhoz  képest  aránytalan.  [30/1992.  (V.  26.)   AB

határozat, ABH 1992, 167, 171.]

 

 A  Ktjt.  8. § (1) bekezdésében szabályozott indokolás nélküli

munkáltatói felmentés lehetősége a közhivatalviselés  törvényes

indok    nélküli    megszüntetését    teszi    lehetővé.     Az

Alkotmánybíróság  nem vitatja, hogy az államszervezet  hatékony

működése  indokolhatja a közigazgatásban  dolgozó  tisztviselők

felmentési  lehetőségének könnyítését a korábbi  szabályozáshoz

képest,  ennek  azonban  nem lehet módja  a  munkáltatói  jogok

gyakorlójának korlátlan döntésre való felhatalmazása.  A  Ktjt.

vitatott    rendelkezésében   alkalmazott   törvényi   megoldás

aránytalanul  korlátozza az Alkotmány 70.  §  (6)  bekezdésében

szabályozott alkotmányos alapjogot. Erre nem szolgálhat  alapul

a törvény indokolásában megfogalmazott azon érv, mely szerint a

Ktv.  oly  módon  szabályozta a felmentési  okokat,  amelyek  a

kialakult     bírói     gyakorlat     mellett     gyakorlatilag

alkalmazhatatlanok  voltak.  A törvényhozó  felelősségi  körébe

tartozik   olyan   törvényi  szabályok   megalkotása,   amelyek

összhangot  teremtenek az alkotmányos alapjogok védelme  és  az

állami  célok között, amelyek a kormánytisztviselők alkotmányos

jogainak   védelmét  és  a  kormányzati  célok  megvalósítását,

valamint  a  törvény  céljainak megfelelő bírói  jogalkalmazási

gyakorlat kialakulását egyaránt szolgálják.

 

 Az  államnak  a közhivatal viseléséhez való joggal  összefüggő

intézményvédelmi   kötelezettsége  körébe  tartozik,   hogy   a

közhivatal  viselőjének védelmet nyújtson a munkáltatói  jogkör

gyakorlójának  a  felmentésére  irányuló  önkényes   döntésével

szemben.  A törvényhozó kötelessége olyan garanciális szabályok

megalkotása,  amelyek  biztosítékot  nyújtanak  arra,  hogy   a

kormánytisztviselőket törvényes indokok nélkül,  önkényesen  ne

lehessen hivataluktól megfosztani.

 

 5.   A   Ktjt.   8.  §  (1)  bekezdésébe  foglalt  munkáltatói

felmentésre    vonatkozó    szabályozás    alkotmányellenessége

következik az Alkotmány 2. § (1) bekezdéséből is.

 

 Az  Alkotmánybíróság állandó gyakorlata szerint  az  Alkotmány

2.  § (1) bekezdésében szabályozott jogállamiság egyik elemének

tekinti  a  közigazgatás  törvény alá  rendeltségét.  [először:

56/1991.  (XI. 8.) AB határozat, ABH 1991, 454, 456.; legutóbb:

31/2010. (III. 25.) AB határozat, ABK 2010. március, 247,  253-

254.]

 

 A  közigazgatás  törvény  alá rendeltségének  követelményét  e

határozatok   elsősorban   a   közhatalom   birtokában   hozott

közigazgatási  aktusok  joghoz  kötöttségének  követelményeként

fogalmazták  meg.  Az  Alkotmánybíróság álláspontja  szerint  a

jogállamiság nemcsak a közigazgatás hatósági aktusaival szemben

támasztja   a   joghoz   kötöttség   követelményét,   hanem   a

közigazgatás törvény alá rendeltségének követelménye kiterjed a

közigazgatási  szervek  minden  olyan  aktusára,   amelyben   a

közigazgatás  a  címzettek alapjogait  érintő  döntést  hoz.  A

kormánytisztviselő felmentéséről a munkáltatói jogok gyakorlója

a  munkáltató  közigazgatási szerv nevében hoz  olyan  döntést,

amely  –  a  fentiek alapján – a kormánytisztviselő alkotmányos

jogait  érinti. E döntéssel szemben a közigazgatás törvény  alá

rendeltségéből  fakadó követelmény az, hogy  törvény  határozza

meg   a   munkáltatói   döntés   anyagi   jogi   kereteit.    A

kormánytisztviselő munkáltató általi felmentésének a Ktjt. 8. §

(1)  bekezdésében megállapított szabályai nem  felelnek  meg  a

közigazgatás  jogállamiságból fakadó  törvény  alá  rendeltsége

követelményének sem.

 

 A  közigazgatás törvény alá rendeltségének Alkotmányból fakadó

követelménye    követelményeket   támaszt    a    közigazgatási

feladatokat  ellátó  tisztviselők jogállásának  szabályozásával

szemben   is.   A   közigazgatási   döntések   törvényességének

biztosítása  megkívánja,  hogy a  törvényhozó  a  döntést  hozó

tisztviselők  munkajogi  helyzetének  szabályozása   során   is

teremtse meg azokat a garanciákat, amelyek biztosítják, hogy  a

közigazgatás   nevében   eljáró  tisztviselők   magas   szakmai

színvonalon,  pártpolitikai szempontból semleges módon,  minden

befolyástól   mentesen,  pártatlanul,  kizárólag  a   törvények

alapján  hozzák  meg  döntéseiket. Ennek a  garanciarendszernek

egyik   eleme   a   közszolgálati   jogviszonyok   viszonylagos

stabilitásának biztosítása.

 

 A  kormánytisztviselő felmentése esetén a felmentési okok és a

munkáltatói  indokolási kötelezettség törvényi  szabályozásának

hiánya  a  közigazgatási döntések pártpolitikai  semlegességét,

befolyástól való függetlenségét, pártatlanságát és ezzel együtt

törvényességét is veszélyezteti.

 

 A  közigazgatási  szervezetben dolgozó tisztviselők  szigorúan

hierarchizált szervezetben látják el feladataikat.  Feletteseik

utasításának engedelmességi kötelezettséggel tartoznak. A Ktv.-

nek   a   kormánytisztviselőkre  is  alkalmazandó  38.  §-a   a

törvényesség biztosítása érdekében lehetőséget ad arra, hogy  a

köztisztviselő   megtagadja   a   jogsértő   utasításnak   való

engedelmességet,  és  szabályozza  azt  is,  hogy  a   jogsértő

utasításnak   való  engedelmesség  megtagadása  esetén   miként

mentesülhet a felelősség alól. Azonban abban az esetben,  ha  a

kormánytisztviselő nem élvez felmentési védelmet, a munkáltatói

jogkör  gyakorlója  bármikor, indokolás  nélkül  megszüntetheti

közszolgálati   jogviszonyát,   e   szabályok   is    elvesztik

garanciális  jelentőségüket, mert nem elvárható,  hogy  nyíltan

kiálljon szakmai és jogi álláspontja mellett, ha azzal munkáját

veszélyezteti.

 

 6.  Az  Alkotmánybíróság  álláspontja  szerint  –  a  törvényi

garanciák    hiánya    miatt    –    a    határozatlan    idejű

kormánytisztviselői  jogviszony indokolás nélküli  felmentéssel

való  megszüntetése  esetén  a  munkáltató  esetleges  önkényes

döntésével szemben nem nyújt hatékony jogvédelmet az sem,  hogy

a  tisztviselő  a munkáltatói döntést bíróság előtt  támadhatja

meg.  Az Alkotmány 57. § (1) bekezdése alapján mindenkinek joga

van  ahhoz, hogy valamely perben a jogait vagy kötelezettségeit

a  törvény  által  felállított független és  pártatlan  bíróság

igazságos és nyilvános tárgyaláson bírálja el. Az Alkotmány 57.

§  (1)  bekezdéséből vezette le az Alkotmánybíróság a  hatékony

bírói  jogvédelem követelményét, nevezetesen azt, hogy  a  jogi

szabályozásnak olyan jogi környezetet kell biztosítani, hogy  a

perbe   vitt   jogok  a  bíróság  által  érdemben  elbírálhatók

legyenek.   Ezt  a  követelményt  a  közigazgatási  határozatok

törvényességének   bírói   felülvizsgálatával    összefüggésben

fogalmazta  meg  az  Alkotmánybíróság  39/1997.  (VII.  1.)  AB

határozatának rendelkező részében:

 

 „2.   A   közigazgatási  határozatok  törvényessége   bírósági

ellenőrzésének szabályozásánál alkotmányos követelmény, hogy  a

bíróság  a perbe vitt jogokat és kötelezettségeket az Alkotmány

57.  § (1) bekezdésében meghatározott feltételeknek megfelelően

érdemben   elbírálhassa.   A  közigazgatási   döntési   jogkört

meghatározó  szabálynak megfelelő szempontot vagy  mércét  kell

tartalmaznia,  amely alapján a döntés jogszerűségét  a  bíróság

felülvizsgálhatja.”

 

 E  határozatában az Alkotmánybíróság nyomatékkal  mutatott  rá

arra, hogy az Alkotmány 57. § (1) bekezdésében foglalt eljárási

garanciák  teljesedéséhez önmagában  a  bírói  út  megléte  nem

elegendő,   az  Alkotmány  által  megkövetelt  hatékony   bírói

jogvédelem attól függ, hogy a bíróság mit vizsgálhat  felül.  A

határozat   indokolásában  rámutatott  arra,  hogy  „[a]zok   a

jogszabályok,  amelyek kizárják vagy korlátozzák  azt,  hogy  a

bíróság  a  közigazgatási határozatot felülvizsgálva a  fentiek

szerint   érdemben  elbírálja  a  jogvitát,   ellentétesek   az

Alkotmány 57. § (1) bekezdésével. Ebből az okból nem csupán  az

a jogszabály lehet alkotmányellenes, amely kifejezetten kizárja

a  jogkérdésen  túlmenő bírói felülvizsgálatot,  vagy  annak  a

közigazgatási  mérlegeléssel szemben olyan  kevés  teret  hagy,

hogy  az  ügy  megfelelő alkotmányos garanciák  közötti  érdemi

elbírálásáról  nem beszélhetünk, hanem az olyan jogszabály  is,

amely   az  igazgatásnak  korlátlan  mérlegelési  jogot   adván

semmilyen  jogszerűségi  mércét nem tartalmaz  a  bírói  döntés

számára  sem.”  (ABH 1997, 263, 272.) Az Alkotmány  57.  §  (1)

bekezdéséből  fakadó  ezen  követelmények  irányadók  a   Ktjt.

vitatott  szabálya  alapján keletkező közszolgálati  jogvitákra

nézve  is.  Az  Alkotmány  57. § (1) bekezdésében  szabályozott

általános bírói jogvédelmi garanciákat az Emberi Jogok  Európai

Egyezményének 6. cikk (1) bekezdése is megköveteli.  Az  Emberi

Jogok  Európai  Bírósága,  amely az utóbbi  időkben  folytatott

gyakorlatában  fokozatosan  kiterjesztette  a   6.   cikk   (1)

bekezdésének  alkalmazhatóságát a köztisztviselők közszolgálati

jogvitáira  is [Frydlender v. Franciaország no. 30979/96  2000.

június  27.;  Vilho  Eskelinen  és  társai  v.  Finnország  no.

63235/00  2007.  április  19.; Iordan  Iordanov  és  társai  v.

Bulgária  no.  23530/02 2009. július 2.] a bírósághoz  fordulás

jogának  elemét  képező  fair eljárásból  eredő  követelménynek

tekinti  a  hatékony  bírói felülvizsgálat  követelményét.  Nem

tekinti hatékonynak a bírói jogvédelmet akkor, ha eljárási vagy

anyagi  jogi akadálya van annak, hogy a bíróság önálló,  érdemi

vizsgálatot  végezzen,  a  felek  jogairól  érdemben   döntsön.

[Delcourt  v.  Belgium  1970. január  17.  Series  A  no.  11.;

Barbera, Messegué és Jabardo v. Spanyolország 1988. december 6.

Series A. no 285-C]

 

 Az  Alkotmánybíróság álláspontja szerint a törvényhozó  azzal,

hogy   nem   szabályozta  a  munkáltatói   felmentés   törvényi

feltételeit,   és  lehetőséget  adott  a  döntés  indokolásának

mellőzésére,  aránytalanul korlátozta a kormánytisztviselőt  az

Alkotmány   57.   §  (1)  bekezdése  alapján  megillető   bírói

jogvédelemhez való jogot.

 

 Az  indokolási  kötelezettség  hiánya  miatt  és  a  felmentés

jogszerűségének   elbírálásához   szempontot   adó    szabályok

hiányában, jelentősen leszűkült azoknak az eseteknek a köre  (a

felmentő  határozat semmissége, a felmentési tilalomba ütközés,

egyenlő  bánásmód megsértése, rendeltetésellenes joggyakorlás),

amikor  a  kormánytisztviselő a siker  reményében  fordulhat  a

bírósághoz,  a  bíróság a felmentés jogszerűségét  érdemben  el

tudja  bírálni.  A  Ktjt. szabályozása  alapján  a  munkáltatói

felmentés   kapcsán  keletkező  közszolgálati   jogvitákban   a

felmentés   jogszerűtlenségét  a   kormánytisztviselőnek   kell

bizonyítania.  Ez  alól kivételt jelent az az  eset,  amikor  a

jogvita az egyenlő bánásmód követelményének megsértésén alapul,

ezekben   az   eljárásokban  az  egyenlő  bánásmódról   és   az

esélyegyenlőség előmozdításáról szóló 2003. évi  CXXV.  törvény

19.   §-a   alapján   a   sérelmet   szenvedett   félnek   csak

valószínűsítenie  kell  a  jogsérelmet,  a  munkáltató  köteles

bizonyítani  azt,  hogy  az  egyenlő  bánásmód  követelményének

eleget  tett. Lehetősége van a köztisztviselőnek arra is,  hogy

az  Mt.  4. §-ába ütköző rendeltetésellenes joggyakorlás  miatt

forduljon  a bírósághoz. A Legfelsőbb Bíróság MK 95.  munkaügyi

kollégiumi  állásfoglalásában értelmezte munkáltatói  felmondás

esetén  a  rendeltetésellenes joggyakorlást.  „Az  Mt.  4.  §-a

egyebek   között  kimondja,  hogy  a  törvényben  megállapított

jogokat és kötelezettségeket rendeltetésüknek megfelelően  kell

gyakorolni és teljesíteni. Ez a rendelkezés azt jelenti, hogy a

Munka  Törvénykönyvén  alapuló jogot  nem  lehet  olyan  célból

gyakorolni,  amely  ellentétbe  kerül  a  jog  által  szolgálni

hivatott   céllal.   Mindez   a  munkáltatói   felmondási   jog

gyakorlására  is  irányadó. Ehhez képest az egyébként  fennálló

munkáltatói  felmondási jog gyakorlása  is  jogellenessé  válik

abban  az  esetben, ha bizonyítottan rendeltetésével össze  nem

férő    célból,    esetleg   ártási   szándékkal,    bosszúból,

zaklatásszerűen gyakorolták, illetve ilyen eredményre vezet.”

 

 A  felmentés feltételeit szabályozó jogszabályi rendelkezések,

azaz   a  munkáltatót  megillető  felmentési  jog  rendeltetése

törvényi  meghatározásának hiányában  gyakorlatilag  nem,  vagy

csak  nehezen  bizonyítható,  hogy  a  munkáltató  jogellenesen

döntött,  felmentési joga gyakorlása során ellentétbe került  a

jog rendeltetésével, a jog által szolgálni hivatott céllal.  Az

érdemi  bírói  jogvédelem lehetőségének ez  a  korlátozása  nem

nyújt     valódi,    hatékony    jogvédelmet    a    munkáltató

visszaélésszerű, önkényes döntésével szemben.

 

 A    kormánytisztviselők   indokolatlan    felmentés    elleni

jogvédelmének  a  Ktjt. által teremtett hiánya  miatt  sérelmet

szenved az Alkotmány 54. § (1) bekezdésében szabályozott emberi

méltósághoz  való  jog is. Az Alkotmány e rendelkezése  alapján

minden  embernek veleszületett joga van az emberi  méltósághoz,

amelytől  senkit  nem lehet önkényesen megfosztani.  Az  emberi

méltósághoz való jog a legabsztraktabb alapjog, amely az emberi

személyiség  egészét, az ember jogi státusát védelmezi.  E  jog

alapvető  tartalma, hogy minden embert emberhez méltó  bánásmód

illet  meg,  az  egyén jogosult arra, hogy  a  minden  embernek

kijáró  tisztelettel, az emberi személyiség értékét szem  előtt

tartva bánjanak vele.

 

 Az  emberi méltóságot az állam köteles tiszteletben tartani és

védelmezni.

 

 Az  Alkotmánybíróság  a 64/1991. (XII. 17.)  AB  határozatában

kifejtette:  „Az emberi méltósághoz való jog azt jelenti,  hogy

van  az  egyén  autonómiájának,  önrendelkezésének  egy  olyan,

mindenki más rendelkezése alól kivont magja, amelynél fogva – a

klasszikus megfogalmazás szerint – az ember alany marad, s  nem

válhat  eszközzé vagy tárggyá. A méltósághoz való jognak  ez  a