Identification: HUN-93-1-006
16/1993
12.03.1993
MAGYAR KÖZTĹRSASĹG
ALKOTMĹNYBěRňSĹGA
16/1993.(III.12.) AB határozat
A MAGYAR KÖZTĹRSASĹG NEVÉBEN!
Az Alkotmánybíróság jogszabály alkotmányellenességének utólagos megállapítására, valamint mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség megállapítására vonatkozó indítványok ügyében meghozta az alábbi
határozatot.
1. Az Alkotmánybíróság megállapítja: alkotmányellenes helyzet állott elô azáltal, hogy Magyarország nem tett eleget a Párizsi Békeszerzôdés 27. cikkének 2. pontjában foglaltaknak.
Az Alkotmánybíróság ezért felhívja az Országgyűlést, hogy
1993. december 31. napjáig tegye meg a szükséges intézkedést a Békeszerzôdés hivatkozott rendelkezésének végrehajtására.
2. Az Alkotmánybíróság az 1992. évi XXIV. törvény nemzetközi szerzôdésbe ütközése megállapítására irányuló állampolgári indítványt visszautasítja. Egyszersmind hivatalból megállapítja, hogy a hivatkozott törvény nem ütközik nemzetközi szerzôdésbe.
3. Az Alkotmánybíróság az 1992. évi XXIV. törvény 1. és 3.§‑a, valamint érintett mellékletei alkotmányel‑lenességének megállapítására irányuló indítványt és az e rendelkezések megsemmisítésére vonatkozó kérelmet elutasítja.
Az Alkotmánybíróság e határozatát a Magyar Közlönyben közzéteszi.
INDOKOLĹS
I.
Az indítványozók szerint az 1600/1944. ME rendelettel a zsidó származású vagy izraelita vallású lakosságtól letétbe vett ékszerek és aranytárgyak nem kerülhettek állami tulajdonba. A letéti vagyontárgyak tehát részükre, illetve örököseik részére visszajárnak. Amennyiben pedig örökösök nincsenek, úgy az ékszerek és vagyontárgyak, illetve az értük járó kártalanítás az Országos Zsidó Helyreállítási Alapot, vagy jogutódját illeti meg az 1946. XXV. törvénycikk és az 1947‑ben aláírt Párizsi Békeszerzôdés szerint.
Ĺlláspontjuk szerint a tulajdonhoz füzôdô alkotmányos jogaikat sérti, hogy ‑ bár az ékszerek és aranytárgyak tudomásuk szerint a Magyar Nemzeti Banknál megvannak ‑, azokat a mai napig nem kapták vissza, de a békeszerzôdésben vállalt kártalanításban sem részesültek.
A sérelmet szenvedettek jogutódainak érdekeit képviselô Országos Zsidó Helyreállítási Alapot sem kártalanította a magyar állam.
Ezt az alkotmányellenes helyzetet álláspontjuk szerint az okozta, hogy a mindenkori magyar kormány elmulasztotta megalkotni azt a jogszabályt, amely a ma is hatályos 1946. évi XXV. törvénycikkben és a Párizsi Békeszerzôdésben vállalt kötelezettsége végrehajtására irányult volna.
Minthogy a károsultak a letéti szerzôdés alapján kérik vissza vagyontárgyaikat, alkotmányellenesnek és a békeszerzôdéssel ellentétesnek tartják az idôközben magalkotott 1992. évi XXIV. törvény (a továbbiakban: 2. sz. Kpt.) 1.§ és 3.§‑át, valamint a 3.§‑ban megjelölt mellékleteit. Ezért e jogszabályi rendelkezéseknek alkotmányellenessé, a békeszerzôdésbe ütközôvé nyilvánítását és megsemmisítését is kérte az egyik indítványozó.
II.
Az Alkotmánybíróság az ügyben több tárgyalást tartott.
Meghallgatta a pénzügyminisztert és a Magyar Nemzeti Bank elnökét. Beszerezte, tanulmányozta és értékelte a Pénzügyminisztérium által rendelkezésére bocsátott egykorú iratokat, jegyzôkönyveket, jegyzékeket (4 csomag), a Párizsból hazaszállított értékek kísérô jegyzékeit (4 kötet), a Pénzintézeti Központ által eddig elvégzett vizsgálatok anyagát, a Magyar Nemzeti Bank által megküldött okiratokat, az Országos Levéltár Jelenkori Gyüjteményébôl rendelkezésére bocsátott egykorú gazdasági, politikai döntések jegyzôkönyveit, határozatait, egyéb az ügyhöz kapcsolódó okmányokat. Ugyanígy feldolgozta az indítványozók és szakértôik által feltárt bizonyítékokat, szakértôi kutatások eredményét, levelezéseket is. Felhasznált továbbá a témával összefüggô néhány publikációt is.
E hosszadalmas és körültekintô elôkészítés után, kizárólag a rendelkezésére álló dokumentumok alapján, és kizárólag az alkotmányossági felülvizsgálat keretei között az Alkotmánybíróság az alábbiakat állapította meg:
1. 1944. április 16‑án kelt a Sztójay kormánynak "a zsidók vagyonának bejelentése és zár alá vétele tárgyában" kiadott 1600/1944. ME rendelete.
Ez elôírta, hogy "az ország területén lakó minden zsidó köteles a jelen rendelet hatálybalépésekor meglévô vagyonát 1944. április 30. napjáig bejelenteni."
Bejelentési kötelezettség alá esett 10 000 Pengô értéket meghaladó minden vagyontárgy.
"Bejelentésre kötelezettek akár zsidó, akár nem zsidó személyek is, akik a zsidó tulajdonában lévô vagyontárgyakat bármilyen címen ôrízetükben tartanak."
A rendelet 5.§‑a szerint "zsidó tulajdonában lévô színplatina és platinaötvözetek, továbbá színarany és aranyötvözetek ‑ ideértve mindenfajta aranyérmét ‑ törtaranyat, és mindennemű aranyhulladékot is, ‑ aranyvegyületek, bánya‑ és hordalékarany, úgyszintén a platinából, aranyból vagy e nemesfémek felhasználásával készült tárgyak, ékszerek, drágakövek és igazgyöngyök" is bejelentési és letétbehelyezési kötelezettség alá estek.
Ekkor még kivételt képezett a házastársak, jegyesek jegygyürűje, kivéve, ha drágakô vagy igazgyöngy volt belefoglalva.
A bejelentett követeléseket a bankok zár alá is vehették.
A pénzintézet a zsidó személyek által bérelt széfeket a bejelentések kapcsán zárolta. A pénzügyminiszter kapott felhatalmazást arra, hogy az ilyen széfek tartalmát leltároztassa és az abban lévô, zsidó tulajdonban álló értékpapírokat, betéti könyveket, értéktárgyakat, valamint készpénzt a rendelet alapján letétbe helyeztesse.
A zsidó lakosság a 3000 pengôt meghaladó összegű készpénzét is köteles volt a valamely pénzintézetnél betéti könyvre, folyószámlára vagy postatakaréki betéti‑ vagy csekkszámlára befizetni, illetve bejelenteni.
A rendelet megszegôit büntetôjogi felelôsségre vonták. Azt a vagyontárgyat pedig, amelyre nézve a kihágást elkövették, a rendelet alapján elkobozták.
A bejelentést és a letétbehelyezéseket "a Pénzintézeti Központ tagjai sorába tartozó valamely pénzintézetnél, közpénztárnál vagy a Magyar Királyi Postatakarék Pénztárnál" kellett teljesíteni.
1944. áprilisában további rendeletek /6138/1944. VI. BM rendelet és a 6163/1944. IV. utasítás/ alapján a zsidó származású lakosságot gettóba telepítették, és elrendelték a még meglévô vagyontárgyai, vagyona elkobzását is.
A Magyar Királyi Legfôbb Számvevôszék elrendelte a zsidó lakosságtól elvett arany‑, platina és ezüstékszerek, valamint egyéb vagyontárgyak felkutatását és összegyűjtését. E célból kormánybiztosság alakult. A kormánybiztosok minden zsidó állampolgár tulajdonát képezô értéket, /drágaságot, műkincset, nemesfémet, szôrmét, szônyeget, ruházati cikket/ 1944 nyarán az egyes pénzügyigazgatóságok raktáraiban helyeztek el.
A júliusi‑augusztusi hadihelyzetre tekintettel a kormánybiztosság a veszélyeztetett helyeken lévô igazgatóságoktól az értékeket a Magyar Királyi Postatakarékpénztár budapesti Fôintézetébe szállíttatta.
A zsidó lakosságtól utóbb elvett ékszerek és vagyontárgyak egy része elismervény nélkül a városi és községi nyilaskeresztes pártirodákhoz került.
A háborús helyzet alakulására figyelemmel októberben mindezeket és a Pénzügyigazgatóságon lévô értékeket egy külön kiadott rendelkezés szerint az ország nyugati részébe szállították.
Itt megkezdték az értékek rendszerezését, tartalmuk szerinti válogatását. Ekkor eltávolították azokat a jegyzékeket, amelyek az elvont vagyontárgyak tulajdonosait jelölték meg a csomagok és letétek mellett.
Sopronkövesdrôl a bevagonírozott szállítmány 1945. március 30‑án útnak indult Salzburgon át Hallein rendeltetéssel. Emellett két tehergépkocsi is útnak indult a vagyontárgyak másik részével.
1945. májusában a szállítmányt, ‑ minthogy Ausztria francia hadsereg által elfoglalt részében állomásozott, ‑a francia hadsereg lefoglalta, és Párizsba szállította.
3. Ezzel párhuzamosan a Magyar Nemzeti Bank akkori vezetése a magyar államnak a Bankban ôrzött teljes arany és valutakészletét, az ott ôrzött letéteket és széfbeli értékeket az Igazságügyi Minisztérium által kezelt un. bűnügyi letétekkel, és egyes nyilas vezetôk, csendôrparancsnokok letéteivel együtt, a Bank könyveivel és hivatali személyzetének egy részével Sopron környékére, majd a háborús helyzet súlyosbodása nyomán
1945. január 21‑én Spital am Pyhrn‑be (Felsô‑ Ausztria) szállította. Itt nyitották meg a Magyar Nemzeti Bank hivatalát, innen irányították a belföldi banktevékenységet is.
A szovjet csapatok további elôrenyomulásának hatására a bank még itthon maradt személyzete is követte az elôbbieket. A Magyar Nemzeti Bank vezetése így kívánta biztosítani a bank folyamatos tevékenységét és vagyonának megmentését.
Késôbb, a Magyar Nemzeti Bank Spital am Pyhrn‑ben lévô teljes vagyonát ‑ minthogy ez a helység az amerikai megszállási övezetbe került ‑ az amerikai hadsereg foglalta le és Frankfurt am Mainbe vitte.
A rendelkezésre álló dokumentumok szerint sem a francia, sem az amerikai lefoglalás nem jelentett tulajdonszerzést az értékek fölött.
4. A háború után az új magyar kormány által meghozott elsô rendeletek egyike volt a 200/1945. ME rendelet. Ez az 1600/1944. ME rendeletet a többi, a zsidóságot hátrányosan érintô rendelkezéssel együtt hatályon kívül helyezte. A Kormány vállalta, hogy a zsidóság vagyonának kérdéseit 30 napon belül rendezi.
1946. május 28‑án hirdették ki "a zsidókra hátrányos megkülönböztetést tartalmazó egyes jogszabályok hatálya alá tartozó magyar állampolgárok külföldre hurcolt javai tárgyában" az 5950/1946. ME rendeletet. Ennek alapján a kormány elrendelte, hogy a magyar állampolgárok külföldre hurcolt javai felkutatására külön bizottságot kell létrehozni. A bizottság elnökét a Magyar Izraeliták Országos Irodája és a Magyar Autonóm Orthodox Izraelita Hitfelekezetek Központi Irodája által javasolt személyek közül a pénzügyminiszter nevezte ki.
1946. januárban, a Párizsban megtartott nemzetközi jóvátételi konferencia már foglalkozott az elhurcolt vagyontárgyakkal, de ekkor még sorsukról döntés nem született.
1946. november 15‑én lépett hatályba a magyar zsidóságot ért üldözés megbélyegzésérôl és következményeinek enyhítésérôl szóló ‑ ma is hatályos ‑ 1946. évi XXV. törvénycikk.
Ebben az új hatalom kinyilvánítja, hogy "a magyar nép nem azonosítja magát a faji üldözéssel" és rendezni kívánja a vagyoni sérelmeket.
A törvénycikk 2.§ (1) bekezdése szerint "az állam mindazokat a hagyatékokat, amelyeket örökösök hiányában a (2) bekezdésben említett személyek hagyatékaként megszerzett vagy megszerez, alábbi rendelkezések szerint létesítendô külön alapnak engedi át."
"(2) A jelen § rendelkezései azoknak a személyeknek akár Magyarország területén, akár külföldön lévô hagyatékaira terjednek ki, akik izraelita vallásuk vagy zsidó származásuk címén ellenük folytatott üldözés folytán vagy üldözéssel okszerű kapcsolatban szerzett sebesülés, sérülés vagy más egészségromlás következtében 1941. év június hó 26. napja és 1946. évi december hó 31. napja között életüket vesztették."...
A (3) bekezdés szerint pedig "Az Alapra szállnak át hazahozataluk esetében a külföldre hurcolt azon vagyontárgyak is, amelyek az izraelita vallásúak, illetôleg zsidó származásuk miatt üldözött személyek birtokából az elmult uralmi rendszer intézkedései következtében jogtalanul kikerültek, feltéve, hogy jogszerű tulajdonosuk a minisztérium által kibocsátandó rendelkezések szerint nem állapítható meg."
Az Alap a törvény szerint jogi személy. Feladata "az izraelita vallásuk, illetôleg zsidó származásuk miatt üldözött személyek és ennek következtében segítségre utalt személyek, valamint az ilyen személyek javára szolgáló intézmények támogatása."
A Törvény 2.§ (6) bekezdésében körülírt Alapról részletesen a ma is hatályos 3200/1947. ME rendelet szól. Annak hivatalos elnevezése: Országos Zsidó Helyreállítási Alap.
Az 1946. évi XXV. törvénycikk másik végrehajtási rendelete a 24.390/1946. ME rendelet volt. Ez szabályozta a külföldre hurcoltak külföldön elvett, illetve egyéb módon külföldre hurcolt és visszahozott vagyonának visszaszolgáltatási rendjét.
E végrehajtási rendelet azonban a jogszabály rendelkezése (6.§) folytán nem terjedt ki az 1600/1944. ME rendelettel érintettek körére. Ennek oka nyilvánvalóan az volt, hogy ekkor még az ugynevezett aranyvonaton kiszállított értékek a francia és az amerikai hadsereg rendelkezése alatt állottak, és visszaadásuk felôl döntés még nem volt.
De nem volt végrehajtási rendelkezés a törvénycikk 2.§ (3) bekezdése tekintetében sem, amely szerint külön miniszteri rendelkezésnek kellett volna szabályoznia, hogy kit kell "jogszerű tulajdonosnak" tekinteni, akinek hiányában az Alap válik jogosulttá.
A jogszabály alapján létrehozott Országos Zsidó Helyreállítási Alap már 1947. decemberében megkereste a Magyar Nemzeti Bankot az elhurcolt javak kiadását, és a visszahozott javak jegyzékének átadását kérve.
A békeszerzôdés megkötése után ugyanis az amerikaiak 1947‑ben Frankfurt am Mainból, a franciák pedig 1948 tavaszán Párizsból visszaszolgáltatták az általuk lefoglalt készleteket.
Az amerikaiaktól visszahozott un. frankfurti anyagok melletti jegyzéket az Alap képviselôi végül megkapták, de igényeik érvényesítését a jogszabályi rendelkezés hiányára hivatkozással elutasították.
Az átadott jegyzékbôl azonban csak az volt megállapítható, hogy a Magyar Nemzeti Bank anyagában "Belföldi cégek és hivatalok" számlán nyilvántartott bűnügyi egyedi letétek, (aranyrudak, érmék, valuták) belföldi cégek és hivatalok valutaszámláin lévô értékek, valutanemenkénti összeállításban szerepeltek. Ugyszintén
"Különféle letétek" elnevezés alatt egyes ôrizetbe vett személyektôl elvett, illetve tábori csendôröknél lévô, bűnjelként kezelt pénzekrôl; arany, és egyéb használati tárgyakról készített jegyzékek szerepeltek. Az utóbbi jegyzéken vagy csak név, pontos cím nélkül, a tárgyak megjelölésével, vagy csak a bűnügy, vagy csak a csendôr alakulat neve szerepel a darabszám és tárgy megjelölés mellett, egyéb azonosító adatok nem.
Az átadási jegyzék tételeinek egy része tehát valószínűen a bankszéfekben elhelyezett zsidó javakra vonatkozott, valamint a bűnügyi letétben és egyes nyilas vezetôk letéteiben ugyancsak voltak ilyen vagyontárgyak, de a frankfurti anyag túlnyomó részét a Magyar Nemzeti Banknál ôrzött állami vagyon és egyéb üzleti értékek alkották.
A visszaszállított értékeken kívül a Magyar Nemzeti Banknál maradó letétként foglalták jegyzékbe 1945. június 30‑án az un. elhagyott javakként bejelentett értéktárgyakat is. (Ekkor ezeket még jegyzék is kísérte, név, városnév, bejelentô neve és a tárgy megjelölésével, azonban egyéb azonosító adat nélkül.)
A Párizsból hazaszállított anyagot ‑ amely valószínűleg a kényszerletéteket és egyéb elkobzott vagy bűnügyi letétként kezelt, zsidó tulajdonú arany és ékszertárgyakat tartalmazta, ‑ 4 vaskos kötet jegyzék kísérte. Ebben nevek már nem, csupán a fajtánként ömlesztett vagyontárgyak kerültek felsorolásra. Ĺtvételük után a vagyontárgyak részben az Igazságügyminisztérium, a Belügyminisztérium, de legnagyobbrészt a Pénzügyminisztérium letéteként kerültek a Nemzeti Bankhoz.
1949‑ben kezdte el a Pénzügyminisztérium feldolgozni az anyagot.
A szortírozott letétcsomagok "A". "P" "8000." "egyéb szortírozatlan letétek" megjelöléssel maradtak a Pénzügyminisztérium letétjeként a Magyar Nemzeti Bank ôrzésében.
A frankfurti és párizsi anyagon kívül az 5950/1946. ME rendelettel létrehívott, a zsidó javak felkutatására létrehozott bizottságnak is sikerült néhány külföldre hurcolt zsidó vagyontárgyat felkutatni és hazahozni. ěgy került haza az un. bezdáni, tatabányai, nagykôrösi és buchenwaldi anyag. Ezek mellett név és a tárgyak megjelölésével jegyzék is fennmaradt. Ezek feldolgozását külön, már 1948‑ban több, a Pénzügyminisztérium és a Magyar Nemzeti Bank, valamint a Zsidó Helyreállítási Alap képviselôibôl álló bizottság kezdte meg, majd további bizottságok fejezték be. (Az elsô két jegyzôkönyv még tartalmazta a Zsidó Helyreállítási Alap képviselôinek adatait, a késôbbi jegyzôkönyvekben azonban már nincs utalás az Alap részvételére.)
Eredetileg ezzel az anyaggal külön foglalkoztak. A cél az volt, hogy ezeket egyedi letétekként kezeljék, és a jogos tulajdonosoknak visszaadják. E vagyontárgyakra nézve összesen mintegy 120 000‑Ft értékben érkeztek igénybe‑jelentések. Néhány kivételes esetben pénzbeli térítések is történtek. Az egyéni letétek megnyitása azonban nem történt meg.
5. Az ország pénzügyi helyzete, különösen a devizális kérdések rendezése céljából már 1946‑ban megjelent a 4800/1946. ME rendelet, amely általános érvénnyel, tehát immár a tulajdonos származására való tekintet nélkül ‑ a meghatározott mérték feletti arany és nemesfémtárgyak, arany és valutakészlet kötelezô beszolgáltatását, illetve felvásárlásra történô kötelezô felajánlását írta elô, büntetô szankciók mellett.
Ugyanakkor külön elrendelték az ékszerészek vagyonának államosítását is.
Ilyenformán további jogcímekkel bôvült a Magyar Nemzeti Banknál kezelt letétek sora.
Mind a gazdasági, mind pedig a politikai szempontok oda vezettek, hogy 1951‑ben a kormány elrendelte az arany és nemesfémtágyak letéteinek teljes átvizsgálását. Ennek következtében 1951. május 15‑én a Pénzügyminisztérium körlevélben szabályozta a most már több jogcímen alapuló pénzügyminisztériumi letétek egységes kezelését.
Ezt a korábban meghozott politikai döntések alapozták meg. A Magyar Dolgozók Pártja különbözô bizottságaiban döntések születtek arról, hogy ékszereket elhagyott javak címén és más jogcímen beterjesztett igények alapján vissza nem adnak; a már elôterjesztett igényekre egyéni kártalanítás helyett az Országos Zsidó Helyreállítási Alap kapjon meghatározott összeget. Elhatározták az elhagyott javakként nyilvántartott értékek értékesítését, s ezzel a kérdéskör lezárását.
(A politikai döntéseket a Pénzügyi Kollégium 1949. november 18‑i ülése, valamint az Ĺllamgazdasági Bizottság 1949. augusztus 9‑i ülése "legitimálta.")
Az egységes letétkezelés végrehajtása érdekében a pénzügyminisztériumi letétek, ‑ így az ékszerek, az arany és ezüst tárgyak, érmék és értékpapírok ‑ újabb felülvizsgálatát és feldolgozását is elvégezték. Az aranyérméket és rudaranyat a Magyar Nemzeti Bank vásárolta meg. Az ellenérték Pénzügyminisztérium javára elkülönített számlárára került. Az aranytárgyakból, a törtarany részeket beolvasztották, az értékesíthetô tárgyakat belföldön az ňra‑Ékszerkereskedelmi Vállalaton keresztül, külföldön pedig az Artexen keresztül értékesítették. (Az átvizsgált iratanyagban utalás található arra nézve: elôírták a muzeális tárgyaknak a múzeum részére történô átadását. Ennek a rendelkezésnek a végrehajtására nézve azonban semmiféle adat nem volt fellelhetô; sem a múzeum megnevezése, sem az átadott tárgyak jegyzéke nem került elô, így még az sem állapítható meg, hogy az említett rendelkezést egyáltalán végrehajtották‑e.) A "feldolgozás" ezen módja folyamatosan történt meg, 1948 szeptember 15‑tôl 1981‑ig.
Az Alkotmánybíróság felhívására ‑ az e tárgyban lefolytatott vizsgálat alapján ‑ a pénzügyminiszter és a Magyar Nemzeti Bank elnöke írásban egybehangzóan úgy nyilatkozott, hogy a "Magyar Nemzeti Bank ezidô szerint eredetben nem ôríz olyan nemesfémtárgyakat, ‑ rúd‑ és törtaranyat, drágakövet, amelyeket az 1600/1944. ME rendelet alapján helyeztek letétbe vagy a rendelet 17.§ (3) bekezdése alapján kerültek elkobzásra."
A rendelkezésre álló adatokból az is tényként állapítható meg, hogy az 1600/1944. ME rendelettel kényszer‑letétbe vett ékszerek és vagyontárgyak visszaadására, vagy a volt tulajdonosok kártalanítására vonatkozóan jogszabályi vagy tényleges intézkedés ‑ a 2. sz. Kpt. megalkotásáig ‑ nem történt. (Az 1991. évi XXV. törvény csupán kilátásba helyezte a kárpótlást.)
Csak az un. nagykôrösi, tatabányai, buchenwaldi, bezdáni bűnügyi letétek terhére történt néhány esetben a Pénzügyminisztérium rendelkezésére kifizetés. De minthogy az egyéni letétek megnyitására végül is nem került sor, 1951‑ben ezek is a pénzügyminisztériumi letétek közé kerültek.
III.
A rendelkezésre álló dokumentumokat és vizsgálati anyagokat az Alkotmánybíróság kizárólag az indítványokkal érintett körben és abból a szempontból vizsgálta, hogy tisztázza az un. kényszerletétbe vett, elhurcolt és visszahozott értéktárgyak jogi sorsát, a rájuk vonatkozó hatályos jogszabályok, és az államnak azokért való felelôssége alkotmányos összefüggéseit.
Az Alkotmánybíróság szerint a dokumentumokból arra lehet következtetni, hogy az 1600/1944. ME rendelettel letétbe és zár alá vett értéktárgyakat már a kiszállításukkor fajtánként szétválogatták és a rajtuk lévô neveket is tartalmazó jegyzékeket eltávolították róluk. ěgy amikor 1948‑ban az anyag Párizsból visszakerült, a kísérô jegyzékek tanúsága szerint fajtánként ömlesztett állapotban volt. Az érintett tulajdonosokra vonatkozó azonosíthatóság feltételei már nem voltak meg.
Az amerikaiaktól Frankfurt am Mainból visszahozott anyagokban valószinűsíthetôen voltak zsidó származásuk vagy izraelita vallásuk miatt üldözöttektôl elvett vagyontárgyak. Ezek elsôsorban bűnügyi letétek, önként elhelyezett, Magyar Nemzeti Bank széfekben lévô tárgyak, cégek értékei, valamint nyilasok, csendôrök által a zsidó lakosságtól elvett, elkobzott tárgyak voltak.
Minthogy az 1600/1944. ME rendelettel kényszerletétbe, zár alá vont értékek kezelésével nem a Magyar Nemzeti Bank, hanem "a Pénzintézeti Központ tagjai sorába tartozó valamely pénzintézet" volt megbízva, a frankfurti anyag az 1600/1944. ME rendelettel elvont értékeket valószínűleg nem tartalmazott.
A frankfurti anyaghoz megküldött jegyzékekben talált néhány, neveket is tartalmazó jegyzék, a vagyontárgyak ömlesztett állapota miatt a személyi azonosításra alkalmatlan volt.
ěgy a visszahozott értékek átvételükkor már az állam képviseletében eljáró Pénzügyminisztérium (vagy más minisztérium) letétjeként kerültek a Magyar Nemzeti Bank ôrzésébe. Rendelkezési joga elsôsorban a Pénzügyminisztériumnak volt.
A károsultak jogainak rendezésére az állam ugyan törvényben és nemzetközi szerzôdésben kötelezettséget vállalt, de ezt ténylegesen nem teljesítette.
Az elvont értéktárgyak feldolgozásuk után, a jelenlegi kormány és törvényhozás idôszakában már nem voltak eredeti állapotukban fellelhetôk.
Az arany és ezüst stb. értéktárgyak feldolgozásával (beolvasztás, értékesítés) majd 1951‑tôl a megkülönböztetés nélküli egységes letét‑kezelés elrendelésével, az 1948‑49‑ben meghozott politikai döntésekkel az állam sajátjaként rendelkezett a vagyontárgyakkal. Mindezekre figyelemmel az Alkotmány‑bíróság megállapította, hogy az 1600/1944. ME rendelettel kényszerletétbe‑ és zár alá vétellel, illetve a vagyontárgyak elkobzásával elvont, elhurcolt, majd az állam részére visszaszolgáltatott arany és ékszer, stb. vagyontárgyak egykori tulajdonosai a Magyar Ĺllam ‑ idôközben hatályon kívül helyezett ‑ jogszabályai, továbbá hivatalos közegeinek intézkedései nyomán szenvedtek tulajdoni sérelmet. Ugyanezen ok miatt állott elô az a helyzet, amelyben az említett vagyontárgyak természetben való visszaszolgáltatására nincs tényleges lehetôség. Ezért a Magyar Ĺllamot terheli a helytállási kötelezettség az elôidézett tulajdoni sérelem miatt, annál is inkább, mivel erre nem csupán a Párizsi Békeszerzôdés 27. cikkének 2. pontja kötelezi, hanem erre nézve a Magyar Ĺllam már korábban, az 1946. évi XXV. törvénycikkben kötelezettséget vállalt. Az államnak a helytállási kötelezettsége független attól, hogy a szóbanforgó vagyontárgy állami tulajdonba került‑e.
Ezzel kapcsolatban az Alkotmánybíróság elvi jelentôséggel mutat rá a következôkre:
Az elmúlt évtizedekben az állampolgárok milliói szenvedtek tulajdoni sérelmet, részben akként, hogy vagyontárgyaikat az állam saját tulajdonába vette, részben pedig akként, hogy jogellenesen vagy igazságtalanul elvonta a tulajdonjogot. Az utóbbi esetben nem mindig és nem szükségképpen következett be állami tulajdonszerzés, ez azonban a volt tulajdonos sérelme szempontjából valójában közömbös volt. Éppen ezért az 1991. és 1992‑ben megalkotott úgynevezett kárpótlási törvények (az 1991. évi XXV. törvény és az 1992. évi XXIV. törvény) a "tulajdonviszonyok rendezése érdekében, az állam által az állampolgárok tulajdonában igazságtalanul okozott károk részleges kárpótlásáról" rendelkeznek. Vagyis e törvényi rendelkezések nem feltétlenül az állam tulajdonszerzésén, de minden esetben a tulajdonjognak az állam által történt elvonásán alapultak.
Az Alkotmánybíróság már több határozatában foglalkozott a tulajdon tárgyainak állami tulajdonba vételével okozott sérelmek, az elmaradt kártalanítások ügyével. (2/1990. (X.4.) ABh., 16/1991. (IV.20.) ABh., 28/1991. (VI.3.) ABh.) E határozatok egyes elvi megállapításai túlmutatnak az államosítások tárgykörén, s értelemszerűen irányadók általában az állam által elvont tulajdonjoggal kapcsolatos kártalanítási igényekre. Az Alkotmánybíróság egyebek között megállapította: az állam az ôt terhelô kötelezettséget akként is teljesítheti, hogy ‑ teherbíróképességével arányban álló módon ‑ a jelenlegi gazdasági átalakulás során, az egyes tulajdoni sérelmek eredeti jogi természetét figyelmen kivül hagyva, a károsultakkal szembeni kötelezettségének kárpótlás útján tesz eleget.
Az Alkotmánybíróság megítélése szerint a kárpótlás éppen ezért "megfelelô" kártalanítását jelenti azoknak is, akiknek tulajdonát zsidó származásuk vagy izraelita vallásuk miatt vonták el.
Az Alkotmánybíróság az államosításokkal és a kárpótlási törvényekkel összefüggésben már meghozott korábbi határozataiban is úgy foglalt állást, hogy az államot terhelô kötelezettségek "megújítása" alkotmányosan megengedett. E novácio minden, az állam által kibocsátott jogszabály végrehajtása során bekövetkezett tulajdonelvonásból fakadó igényre nézve elfogadható, tekintet nélkül arra, hogy a tulajdonelvonás nyomán eredetileg dologi jogi vagy kötelmi jogi, illetôleg kártérítési vagy kártalanítási igény keletkezett.
Az Alkotmánybíróság nem látta megalapozottnak azokat az indítványokat, amelyek az elvont arany és más nemesfémtárgyakért a kárpótlás útján való orvoslást alkotmányellenesnek tartják. Ezért az Alkotmánybíróság a 2. sz. Kpt 1. és 3.§‑a, valamint az itt megjelölt mellékletei elleni indítványokat elutasította.
Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint e törvényi rendelkezéseknek az Alkotmány 70/A.§‑ával összefüggésben felvetett alkotmányellenességére vonatkozó indítvány sem megalapozott. A testület ugyanis már korábbi határozataiban kifejtette, hogy a kár és kárpótlás mértékének törvényi megállapítása önmagában nem alkotmányellenes, az összhangban áll a részleges kárpótlás fogalmával.
Az vetné fel az Alkotmány 70/A.§‑át sértô hátrányos megkülönböztetés aggályát a társadalom más károsultjaival való egybevetés tükrében, ha a most vizsgált indítványban megjelölt jogszabályokkal érintettek körében alkotmányos indokok hiányában teljeskörű vagy más elveken alapuló kárpótlási szabályok kerülnének alkalmazásra.
Ezért az Alkotmánybíróság az indítványokat evonatkozásban is elutasította.
A nemzetközi szerzôdésbe ütközés kérdésében elôterjesztett állampolgári indítványt pedig a testület az Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII. törvény (a továbbiakban: ABtv) 21.§ának (3) bekezdésére figyelemmel ‑ mint indítványozásra nem jogosulttól származót ‑ visszautasította.
IV.
Az Alkotmánybíróság hivatalból megvizsgálta a hatályos jogszabályoknak nemzetközi szerzôdésbe ütközését, illetve evonatkozásban a mulasztásban megnyilvánúló alkotmányel‑lenesség kérdését.
Az indítványozók szerint ugyanis alkotmányellenes és a Párizsi Békeszerzôdést sértô az, hogy a ma is hatályos 1946. évi XXV. törvénycikk 2.§ (2) és (3) bekezdésében foglaltak az Országos Zsidó Helyreállítási Alap jogait érintôen nem kerültek végrehajtásra.
Az Alkotmánybíróság már utalt rá, és korábbi határozatában más megközelítésben foglalkozott azzal, hogy jogszabálynak nemzetközi szerzôdésbe ütközése megállapítására irányuló indítványt csak az ABtv 21.§ (3) bekezdésében megjelölt személyek és szervek jogosultak elôterjeszteni. Az indítvány elôterjesztôi nem tartoznak ezek körébe.
Ezért az erre vonatkozó állampolgári indítványt visszautasította.
Az ABtv 44.§‑a azonban az Alkotmánybíróság számára biztosítja azt a jogot, hogy hivatalból vizsgálja meg jogszabálynak nemzetközi szerzôdésbe ütközését.
Ennek a hivatalból lefolytatott vizsgálatnak eredményeként, az Alkotmánybíróság megállapította: a Párizsi Békeszerzôdés 27. cikk 1. pontjában Magyarország arra vállalt kötelezettséget, hogy az érintett körben említettek "javait, törvényes jogait és érdekeit visszaállítja, vagy ha a visszaállítás lehetetlen, etekintetben megfelelô kártalanítást ad."
Az Alkotmánybíróságnak a jelen határozatában kifejtett, a korábbi határozatában (1543/B/91/2.ABh.) már részletezett álláspontja az, hogy a nemzetközi szerzôdésben megjelölt "megfelelô" kártalanítás nem jelenti szükségképpen a teljesértékű kártalanítást, hanem ‑ "az az ország gazdasági teljesítôképességéhez mért részleges kárpótlás nyújtásával is lehetséges, ha abban javaikban, törvényes jogaikban és érdekeikben sérelmet szenvedettek hátrányos megkülönböztetés nélkül részesülnek".
A zsidó származású állampolgároktól az 1600/1944. ME és a hozzá kapcsolódó rendeletekkel kényszerletétbe‑, zár alá vett, vagy elkobzott vagyontárgyakkal kapcsolatos igények kárpótlással történô rendezése ezért az Alkotmánybíróság
kifejtett álláspontja szerint sem az Alkotmányt, sem pedig a nemzetközi szerzôdésben foglaltakat nem sérti.
A 2. sz. kárpótlási törvény meghozatalával tehát az állam az állampolgárok egyéni sérelmeit illetôn eleget tett a nemzetközi szerzôdésben és a hatályos törvénycikkben vállalt, de mindezideig nem teljesített kötelezettségének.
Ezzel az évtizedekig fennállott alkotmány‑ és nemzetközi szerzôdés‑ellenes helyzetet rendezte. Az állampolgárok igényei kérdésében a jogalkotót tehát mulasztás nem terheli.
Evonatkozásban tett indítványokat az Alkotmánybíróság elutasította.
Más a helyzet azzal a kötelezettségvállalással, amely szerint a jogutódok nélküli egykori tulajdonosok igényeit az állam a sérelmet szenvedettek érdekképviseleti szervezeteire ruházza át; továbbá ugyanezen szervezeteknek engedi át ama hagyatékokat, amelyeket a fajüldözô törvényekkel érintett személyek halála folytán ‑ más örökös hiányában ‑ megszerzett vagy megszerez.
Az 1947. évi XVIII. törvénnyel kihirdetett Párizsi Békeszerzôdés 27. cikk. 2. pontja szerint:
"2. A magyar kormány mindazoknak a személyeknek, szervezeteknek, vagy közösségeknek Magyarországon lévô javait, jogait és érdekeit, akik, illetôleg, amelyek egyénenként vagy mint összességek tagjai faji, vallási vagy bármely okból fasiszta szellemű, zaklató rendszabály tárgyai voltak, amennyiben azokra nézve a jelen Szerzôdés életbelépésétôl számított hat hónap alatt örökös nem jelentkezett vagy igénybejelentés nem érkezett, át fogja ruházni az ilyen személyeket, szervezeteket vagy közösségeket Magyarországon képviselô szervezetekre.
Az átruházott javakat ezek a szervezetek az említett magyarországi összességek, szervezetek és közösségek életben maradt tagjainak támogatására és helyreállítására fogják használni.
Ezeket az átruházásokat a jelen Szerzôdés életbelépése után tizenkét hónapon belül kell foganatosítani, s azok magukban foglalják a jelen cikk 1. bekezdése értelmében visszaállítandó javakat, jogokat, és érdekeket is."
A Békeszerzôdés idézett rendelkezésének végrehajtására sem a magyar kormány, sem a magyar törvényhozás nem bocsátott ki jogszabályt.
Kétségtelen, hogy az 1946. évi XXV. törvénycikk 2.§‑ának ma is hatályban lévô (1) ‑ (3) bekezdése olyan rendelkezéseket foglal magában, amelyek szoros tartalmi összefüggésben állnak a Békeszerzôdés 27. cikkének 2. pontjával. Ezek a rendelkezések azonban nem mentek teljesedésbe, mert
‑ az állam nem folytatta le az 1946. évi XXV. törvénycikk 2.§‑ának (1) bekezdésében meghatározott hagyatéki eljárásokat,
‑ a minisztérium sohasem bocsátotta ki az említett § (3) bekezdésében meghatározott ‑ a vagyontárgyak jogszerű tulajdonosa megállapítási módját szabályozó ‑ rendelkezést, s emiatt
‑ az állam sem hagyatékot, sem más vagyontárgyakat nem adott az Országos Zsidó Helyreállítási Alap tulajdonába.
Részben jogalkotási, részben jogalkalmazási mulasztás folytán tehát olyan alkotmányellenes helyzet állott elô, hogy a Magyar Ĺllam nem teljesítette a Békeszerzôdés 27. cikkének 2. pontjában meghatározott jogi személyek tekintetében ôt terhelô kötelezettségeket, s azt ‑ a történelmi körülmények megváltozása folytán ‑ az 1946. évi XXV. törvénycikkben meghatározott módon ma már nem is tudja teljesíteni.
Az Alkotmány 7.§‑ának (1) bekezdése értelmében a Magyar Köztársaság jogrendszere biztosítja a vállalt nemzetközi jogi kötelezettségek és a belsô jog összhangját. Ebbôl az alkotmányi rendelkezésbôl nem csupán az a jogalkotói kötelesség folyik, hogy a belsô jog szabályai ne álljanak ellentétben valamely nemzetközi jogi kötelezettséggel, hanem az is, hogy az illetékes jogalkotó szerv bocsássa ki azt a jogszabályt, amely nélkülözhetetlen valamely nemzetközi jogi kötelezettség teljesítéséhez.
Ennek a kötelességnek az Országgyűlés a vizsgált ügyben a természetes személyek tekintetében eleget tett a 2. sz. Kpt. megalkotásával. Hiányzik azonban a jogi szabályozás a Békeszerzôdés 27. cikkének 2. pontjában meghatározott szervezetekre nézve, s az Alkotmánybíróság etekintetben állapított meg mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenességet. Az ennek felszámolására irányuló intézkedésnek összhangban kell állnia az eddig megalkotott kárpótlási törvények elvi alapjaival.
Az Országgyűlés az e határozat rendelkezô részében foglalt alkotmánybírósági felhívásnak, amely az alkotmányellenes helyzet felszámolására irányul, többféle módon is ‑ pl. törvényhozási úton, vagy a Kormánynak az alkotmányellenes helyzet tárgyalásos úton, megállapodással való megszüntetésére nézve adott felhatalmazással ‑ eleget tehet. Ezzel kapcsolatban az Alkotmánybíróság a következôkre mutat rá:
a/ Mindaz, amit e határozat indokolása a természetes személyek "megfelelô" kártalanításának részleges kárpótlás útján történô rendezésérôl tartalmaz, értelemszerűen irányadó a szervezetek kártalanítására is. Nem alkotmányellenes tehát, ha az állam a szervezetek kártalanításáról az 1. és 2. sz. Kpt.‑ban foglaltakhoz hasonló módon és mértékben gondoskodik.
b/ Noha a kárpótlási törvények hatálya csak a természetes személyekre terjed ki, ez nem annyit jelent, hogy az állam eleve megfosztja a jogi személyeket az ôket ért tulajdoni sérelmek legalább részbeni ‑ az állam teherbíró képességétôl függô ‑ orvoslásának lehetôségétôl. Ilyen orvoslásra került sor pl. ‑ bár nem "kárpótlás" címén ‑ a helyi önkormányzatokról szóló 1990. évi LXV. törvény, illetôleg a volt egyházi ingatlanok tulajdoni helyzetének rendelkezésérôl szóló 1991. évi XXXII. törvény alapján, míg a jogi személyek más típusai tekintetében az elszenvedett tulajdoni sérelmek orvoslása a törvényelôkészítés stádiumában van. Nincs szó tehát arról, hogy a zsidóság érdekképviseleti szerveit megilletô igények rendezése diszkriminatív helyzetet teremtene egyfelôl e szervezetek, másfelôl az összes többi jogi személy vonatkozásában. Az egyházak és az önkormányzatok esetében egy‑egy, az Alkotmányban biztosított alapjog tényleges gyakorlási lehetôségének megteremtése, a zsidóság szervezetei tekintetében pedig egy nemzetközi szerzôdés teszi indokolttá a tulajdoni sérelmekkel összefüggô, s azok orvoslását szolgáló jogi szabályozást. Az Alkotmánybíróság döntésének meghozatalánál arra is tekintettel volt: nem a zsidóság az egyetlen olyan népcsoport, amelyet az elmúlt évtizedek során Magyarországon faji, vallási vagy nemzetiségi okból üldöztek és különbözô joghátrányokkal sújtottak, de tagjainak tömeges megsemmisítése következtében más népcsoportoknál súlyosabb sérelmeket és veszteségeket szenvedett. Ha tehát a Magyar Ĺllam a zsidóság érdekképviseleti szervei tekintetében végrehajtja a Párizsi Békeszerzôdést, ez más, szintén üldözésnek kitett népcsoportokhoz képest olyan megkülönböztetés, amely nem csupán nem ellentétes az Alkotmány 70/A.§‑ában foglaltakkal, hanem éppen a korábbi hátrányos megkülönböztetés részbeni ellensúlyozását szolgálja. Nincs logikai ellentmondás abban, hogy amíg az Alkotmánybíróság a kárpótlás módját és mértékét illetôen nem talált elegendô alkotmányos indokot a zsidó származásuk vagy izraelita vallásuk miatt tulajdoni sérelmet szenvedett természetes személyek elônyös megkülönböztetésére a volt tulajdonosok más csoportjaihoz képest, addig a zsidóság érdekképviseleti szerveinek kárpótlása tekintetében alkotmányosan megengedhetônek minôsíti az említett megkülönböztetést. Ennek az a magyarázata, hogy noha a kárpótlás a szervezetet illeti, azt ‑ a Békeszerzôdés rendelkezésének megfelelôen ‑ a szervezet az üldözött népcsoport életben maradt tagjainak és azok közösségeinek támogatására használja. Az adott esetben tehát a szervezet elônyös megkülönböztetése végeredményét tekintve azonos értékű a súlyos üldözést szenvedett népcsoport tagjainak elônyös megkülönböztetésével, s erre figyelemmel az Alkotmánybíróság nem tartotta alkalmazhatónak a kettôs szintű, mind a közösség egyes tagjait, mind pedig a közösség érdekkképviseleti szerveit elônyben részesítô pozitív diszkriminációt.
c/ Akkor, amikor az Alkotmánybíróság felhívása nyomán az Országgyűlés megteszi a határozat rendelkezô részében megjelölt intézkedést, nem pusztán egy nemzetközi jogi kötelezettséget teljesít, hanem egyben valóra váltja Magyarország demokratikusan megválasztott Nemzet‑gyűlésének az 1946. évi XXV. törvénycikk 1. és 2.§‑ában kifejezésre juttatott akaratát is.
Budapest, 1993. március 9.
Dr.Sólyom László s.k.
az Alkotmánybíróság elnöke
Dr.Ĺdám Antal s.k. Dr.Herczegh Géza s.k.
alkotmánybíró alkotmánybíró
Dr.Kilényi Géza s.k. Dr.Lábady Tamás s.k.
elôadó alkotmánybíró alkotmánybíró
Dr.Schmidt Péter s.k. Dr.Tersztyánszky Ödön s.k.
alkotmánybíró alkotmánybíró
Dr.Szabó András s.k. Dr.Zlinszky János s.k.
alkotmánybíró alkotmánybíró
Alkotmánybírósági ügyszám: 1378/E/1990.
Közzétéve a Magyar Közlöny 1993. évi 29. számában.